Kováts Albert

Nyomtatóbarát változat

Kétségtelenül ráhibázott, aki azt mondta: egy képre csak akkor figyelnek fel az emberek, ha ellopják, vagy ha egy őrült megrongálja. Az évszázad, melyben napjainkat pergetjük, a nemsokára dicstelenül letűnő huszadik, oly sok művészeti krimit produkált, hogy már csak ezért is mindenkinek feszülten kellene figyelmeznie a múzeumok és magángyűjtemények képeire s tárgyaira. Friss magyar vonatkozású eset kettő is akad: a nemrég Londonban kalapács alá bocsátott, jórészt ismeretlen történetű Seuso-kincs és a Zsidó Múzeum páratlan kifosztása, aminél csak az a felelőtlenség páratlanabb, amely a bűnesetet lehetővé tette. A Seuso-ügy lényege, hogy a Balaton táján talált egyedülálló római kori ezüst kincsleletet kicsempészték az országból, s a magyar állam nem tudta bizonyítani tulajdonjogát. A Zsidó Múzeum bűnügyének pedig az a lényege, hogy az elrabolt, pótolhatatlan és nagy értékű tárgyakat feltehetőleg kicsempészték az országból. Általában minden magyarországi művészeti krimi úgy végződik, hogy valami nemzeti értéket kicsempésznek az országból. (Kivételt képeznek a hamisítványok: azok befelé is jönnek.) Kis ország vagyunk, s a múzeumból, templomból stb. kilopott tárgy határainkon belül egyszerűen nem találhat biztonságos nyugvópontot. A magyar műgyűjtés és muzeológia története a kapitális műkincslopások története. A kádári éra idején például suttogó pletyka adta hírül az Aquincumi Múzeum kisbronzainak állítólagos államilag támogatott rendszeres tolvajlását, Nyugatra juttatását. S vajon mi az, amiről még a pletyka sem tudott?

A képhasító mániákusok és a napi betevőért dolgozó bértolvajok szerepe elenyésző ebben a történetben. Századunk a nagystílű vállalkozások kora, s háborús időkben a pillanatnyi győztes vállalkozókedve még inkább megnő. A „zsákmányolás” szervezetten, magasan képzett szakértők alkalmazásával folyik.

Ami a műtárgy-kriminalisztikát avagy bűnügyi műtörténetet időszerűvé teszi, az az Iparművészeti Múzeum kiállítása, amely most század eleji üvegnegatívokról felnagyított műtárgy- és enteriőrfotókat mutat be. A nemzeti műkincsvagyon jelentős része és a „jogellenesen külföldre került műtárgyak” túlnyomó többsége ugyanis korábban magángyűjteménybe tartozott. A megkülönböztetés azért fontos, mert ellentétben a múzeumi darabokkal, e festményekről, porcelánokról és ezüstökről nem készült részletes műleírás, fotó is ritkán, s így sokkal nehezebb az azonosításuk. Ezek a régi felvételek a magyarországi illetőségű, részben ismeretlen, részben már ismert (főként oroszországi) helyen lévő tárgyak egynémelyikét ábrázolják, továbbá olyan főúri és nagypolgári palotabelsőket, ahol felismerhető műkincsek vannak. Öt-hatezer tárgyat tudtak eddig azonosítani.

Mravik László művészettörténész szakértője a második világháború kapcsán külföldre került magyar műkincsek kérdéskörének. A kis bemutatót a képjegyzék előszava szerint kettős céllal hozta létre. Egyfelől úgy gondolja, hogy a fényképeken „találkozhatunk egy egyszer volt és sohasem lesz magyar elittel, azzal, amelynek lehetőségeit, neveltetését, szellemi irányultságát 1867… szabta meg. Egy olyan konzervatív-liberális világ tárul fel előttünk, amelyet nem ismerünk igazán. Oly kor, amikor a nagyburzsoázia – tagjai közt a legmagyarabb magyarokat ismerhetjük meg – műgyűjteményeivel is kifejezte társadalmi státusát és szellemi tartását.” Másfelől figyelmeztetni szeretne rá, hogy Magyarország követelje a jogait. Évek óta folynak puhatolózások, tárgyalások Oroszországgal. Kaptunk hivatalos ígéreteket kincseink visszaszármaztatására, de a folyamat akadozik. Ötven- és százezer között lehet az országból kivitt tárgyak száma. „A nemzetközi jog nem ismeri és nem ismerte el, hogy a kulturális javak hadizsákmányként szerepeljenek” – írja Mravik László.

• Rábeszélő