Ember Mária

Nyomtatóbarát változat

„…sőt, az altruisztikus kisebbségvédő többségi megmozdulások is eljuthatnak olyan – igaz, nem életveszélyes – ostobaságokig, amelyeket számomra az »idegen szép« jelszó példáz. Ez körülbelül annyira értelmes állítás, mintha azt mondanók, hogy a hazai csúnya. Szerintem egyszerűbb lenne megállapodni abban, hogy az idegen hol szép, hol nem szép, éppúgy, mint a hazai.”

Olvasom az általam igen tisztelt Petri György Négyezernyolcszáz leütését a Beszélő február 23-i számában – s első pillanatban azt hiszem, hogy káprázik a szemem. Nem, az lehetetlen, hogy ő, éppen ő… így okoskodik. S közben az az érzésem, mintha ezt vagy valami hasonlót olvastam volna már valahol. Bizony, az általam ugyancsak igen tisztelt Beke Kata nyilatkozta a Népszabadságban, hogy „Nem csak az idegen szép”…

Gyerekek, miért nem figyeltek jobban?

Amikor először olvastam e jelszót, szlogent, minek nevezzemet (épp a Beszélőben), azonnal érteni véltem. Ha magyar találmány, ha nem: megpróbál szembeszállni azzal az akkoriban épp erőteljesen szított hangulattal, miszerint az idegen: rút. El kell zárkózni előle, széles ívben ki kell kerülni, össze kell fogni ellene, s – enyhébbik esetben – előbb-utóbb kiakolbólítani. Ámde az nem jelszó, s nem ellenjelszó, hogy: „az idegen nem rút”. Transzparensre írni csak pozitívumot lehet (mint: „A néppel tűzön-vízen át!”). Feltételezem, hogy e gondolat elindítói egyszerűen átfordították, és ekképpen nyomatékosították az eredeti állítást: így lett „az idegen nem csúf, ronda, ocsmány” satöbbiből „Az idegen szép”.

Nem eleve csúf. Jóllehet a tömpe eszkimó orr például nem felel meg az európai szépségideálnak. De nem kell olyan messzire mennünk: akár egy tüskés harisnyától is lehet idegenkedni – hazai nemzetiségi kisebbség népviseletében: a törökkoppányi magyar viseletben (Somogy megye) húznak a lábukra „bubókák”-kal, „böckök”-kel elriasztó harisnyát a fiatal asszonyok. Meglehet, idegen hatásra. A szóban forgó jelszó pedig épp azt kívánja tőlünk, hogy bárkivel, bármivel kerülünk egy égbolt alá, nézzük meg jobban. Ne hárítsuk el látatlanban. Érdeklődjünk iránta. Fedezzük fel magunknak.

S mindjárt nem lesz idegen. Vagy legalábbis nem lesz egyből elutasítandó.

Természetesen nem a megrögzött nyárspolgárhoz beszélek, aki csak önkörében érzi jól magát, és – teszem azt – egy egyiptomi társasutazáson is fel tud háborodni, amiért arrafelé nem esznek disznópörköltet. És nem szólt ez a jelszó a megátalkodott rasszistákhoz sem, akiken talán csak az segíthetne, ha beleszeretnének egy ajaknéger nőbe…

Védekezésből lett ilyen ez a jelszó, amilyen. Távoli rokona, amely az ugyancsak szorongatott – bár korántsem ily komoly – helyzetből kipattant amerikai szlogennel, amely a hollywoodi szépségideál ellenében próbált hatni, mondván: „Fat is beautiful.” Amivel csak arra célzott, hogy a kövérség nem szégyen. És nem biztos, hogy a karcsú titkárnő a jobb titkárnő. Ne utasítsuk hát el a kövéreket eleve. Próbáljuk meglátni bennük is a szépet. Az idegen nem rút. A kövér nem vétkes.

A maga közegében a lapos arcú mongol éppoly szép, mint mi a saját szemünkben. Egy turistabuszból kiömlő japán csoport – felületes odapillantásra – alig megkülönböztethető egyedekből áll. Bizonyára mi is „egy tojás, két tojás” vagyunk őnekik. Nem lenne ideje iskoláztatnunk a látásunkat?

És hozzá kellene edződnünk bizonyos jelenségekhez. Budapesten még mindig feltűnik, ha fekete fiút látunk fehér lánnyal. Párizsban, Londonban ügyet sem vetnénk rá. A nagy európai metropolisok és kikötővárosok, továbbá az egyetemi negyedek és helyőrségek vidékén már a középkor óta megszokott látvány a másmilyen tájakról érkezett idegen. Elfogadásuk, befogadásuk, szépnek látásuk természetesen millió kérdést von maga után. S még tarka turbános, török bugyogós külföldinek sem kell lenni, hogy valaki idegen legyen a számunkra. A szomszéd is idegen. A határainkon túli szomszéd éppúgy, mint az ajtószomszéd. Hogyan neveljük gyermekeinket? Nem elég, ha azt mondjuk nekik: „az idegen szép”, mert ezzel védtelenné tesszük őket. Azt kell mondanunk nekik, hogy ne zárkózzanak el – ám a lakás ajtaját ne nyissák ki. Agyukba kell vésnünk, hogy legyenek bizalommal az idegenek iránt is – de „ne fogadjanak el édességet” idegentől. Vagyis, miközben érdeklődésünket nem tagadjuk meg a másik embertől, legyen hottentotta vagy telekszomszéd, s előítéletek nélkül, józan kíváncsisággal vesszük tudomásul a mi szokásainktól eltérő szokásait, azt az alapigazságot sem felejthetjük el, hogy minden népben van hitvány, a bizalommal visszaélő, sőt bűnöző alkat. A jelszó azonban, amelyet épp a Beszélőben hirdettek meg annak idején, s amelyhez magam is csatlakoztam, számomra azt jelentette, hogy nem akarunk eleve bűnözőt, szélhámost, maffiózót látni mindenkiben, aki idegen. Nem akarunk lezárt határokat, megalázó kitoloncolásokat, belátjuk, hogy mindnyájan jövevények vagyunk ezen a földön – s rászorulunk más jövevények jóindulatára.

Mit mondhatnék még Petri Györgynek, Beke Katának? Nem jut eszembe más, mint amit egykori tanító nénink mondott nekünk az abádszalóki elemi iskolában, amikor valami okból – talán így akartuk megúszni az órát, elodázni a feleltetést – az istennek se akartunk megérteni valamit. Blanka néni ilyenkor így szólt hozzánk: „Gyerekek, mossátok ki a fületeket!”

• Visszabeszélő