–lt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

A múlt hét végén megint felkavarodott egy kissé a vízlépcső körüli csöndes állóvíz. A vízlépcső kormánybiztosa, Sámsondi Kiss György kezdeményezte titkárságvezetőjének, Szántó Györgynek az állásából fölmentését. Mindez nem sokkal az után történt, hogy a kormánybiztos megállapodott osztrák vízlépcsőépítő partnereinkkel a fizetendő kártérítés összegéről (2,65 milliárd schilling). Közben olyan hírek is keringenek, hogy a vízlépcső munkálatai nem álltak le igazán. Rajkai Zsolt vízügyi államtitkár a Parlamentben december 10-én, hétfőn, napirenden kívül és merőben váratlanul hosszú beszámolót tartott a vízlépcsőről, annak történetéről, s szenvedélyesen védelmezte, magát a vízügyi szervezet, minden felelősséget a kádári politikai vezetőkre hárítva.

A Beszélő megbízható kormányzati körökben igyekezett tájékozódni a vízlépcső ügyeiről.

Íme: A szükséges munkálatok meghatározása akkor sem lenne egészen egyértelmű és egyszerű dolog, ha világos döntések születtek volna a bős–nagymarosi vízlépcső összes részletéről, de ezek a döntések nincsenek meg. Bár a Nemzeti megújhodás programja rendkívül egyértelműen fogalmaz – elveti az egészet, tiltakozik a Dunakilitinél lévő tározó feltöltése, tehát Bős üzembe helyezése ellen is (95. old.), bár két turbina már be van helyezve az üres műmederbe –, hivatalos formában ezt soha nem közölte a kormány a csehszlovák féllel. Valójában a döntés még mindig lebeg, s a kormányon belül sincs egyetértés. Részben külpolitikai megfontolásból. (Alighanem ennek a kormányzati ellentétnek az áldozata a kormánybiztos titkárságvezetője.) Jelenleg minden munkálat úgy folyik az érdekelt Duna-szakaszokon, hogy a vízlépcsőt akár tovább is lehet építeni. Bizonyos fokig azonban kell is, hiszen már olyan beavatkozások történtek, amelyek katasztrófahelyzetet állíthatnak elő, s elhárításuk csak a továbbépítéssel lehetséges. Az áttervezés „vízlépcsőtlen” állapotra csak hosszú szakmai (és érdek-) huzavona eredménye lehet, hiszen a vízügyi tervező és kivitelező vállalatok persze többletmunkát akarnak – ebből élnek –, ugyanakkor az engedélyező hatóság és a kivitelezőkapacitás kibogozhatatlanul összefolyik.

Ha a vízlépcsővel kapcsolatos tényleges döntésen, a visszavonhatatlan „rendszerváltáson” túl is esnénk a maga nemzetközi bonyodalmaival együtt, a megkezdett töltés-csatorna-szivattyúállomás és átemelőrendszer optimális befejezése vagy éppen elbontása éppen olyan keserves huzavona lesz, mint az egész pártállam gazdasági és politikai építményeitől megszabadulás. Sokba kerül még nekünk.

• Beszélő