(Hajdu)

Nyomtatóbarát változat

Amikor az est leszáll, az ember befűt, megvacsorázik, megfürdeti a gyereket, rutinból összevesz vele is, meg az asszonnyal is, kiáll a kapuba, elszív egy utolsó cigarettát, s lefekszik. A szobában nedves meleg van, a kályhában a valaha volt szarufa jókora darabja durrog, sülnek belőle kifele a védett rovarok ártatlan kis lárvái, az ember hallgatja a fülnek oly kedves zajokat, s a holnapra, a jó napra gondol.

Amikor a hajnal hasad, az ember arra ébred: tankok közelednek. Azután távolodnak, és ismét közelednek. Majd rájön, harckocsik nem lehetnek, talán inkább csak dömperek. Kikászálódva az ágyból, melynek oldaldeszkáin hasmánt gurulva kell átküzdenie magát, hiszen rajta ülve a lába sem éri a földet, szóval kikelve az ágyból, köntöst ölt pizsamájára, rágyújt – ezzel keretbe foglalja az éjt s a pirkadatot –, s kiáll a kapuba, dömpert nézni. De nem lát. Lát helyette kicsiny, mérges, kerekes bogarakat, melyekből nyelek állnak ki, s a nyelekhez emberek vannak ragasztva. Füvet nyírnak.

Az ember arra gondol, az ő kertjében is serken – és úgy jó, ahogy az megyen magától – fű, de meg van tarack, százszorszép, pitypang, tyúkhúr, csalán, tulipán, bogáncs, miegyéb, s van jó kis csöndes kaszája, sarlója, meg mérhetetlen, de meddő tisztelet a tudatában a tradíciók és a nyers fizikai erő teremtette rend iránt. Elnézi, s elhallgatja a környék igyekvőinek lent is, fent is megnyilatkozó igyekezetét, s agyában megképződik a kép: a kisházban duzzogó piros szerkezet képe, melynek külföldies márkaneve az orrnedvnek a honi városi argóban fellelhető szinonimájára hajaz.

Az ember – szinte öntudatlanul, s hirtelen, mint a hajdani orosz háborús filmek elszánt hadnagyai – leveti válláról kék-fehér stráfos fürdőköpenyét, föltépi a kisház ajtaját, kezével a gép nyelét, lábával a hosszabbító gurigáját irányítja, kibotladozik a szabadba, billentyűhöz kap, eltalálja, s mint a tank, mint a dömper, mint a bogár be a rohadt gazba. Neki a taracknak, a bogáncsnak, a tulipánnak, a százszorszépnek, a tyúkhúrnak, neki a sok rohadt mindenféle gyomnak, s vágja. Ütné is, meg rúgná is, de az rendetlen dolog. Vágni kell, egyformára. Kicsire, mindenütt zöldre, simára. A szénkefék, a rotor, a mágnes, a vasmag, a tekercs, s a kés, az a gyönyörű, vágós kés, dalol, mint az álom.

P. S.

Apropó:

„Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…”

(A Liga mindenkit szeretettel vár a Népligetbe, az MSZOSZ pedig a Városligetbe.)

• Harmadik oldal