Nyomtatóbarát változat

„Az az igazság, Kijev már azt is elfelejtette, hogy valaha léteztek ígéretek az alapszerződésben” – legyint a kárpátaljai magyarok egyik vezető politikusa az ukrán–magyar alapszerződésre, mely ott máig tartó viharokat kavart, itt pedig az Antall-kormányt sodorta kis híján teljes válságba. Antall miniszterelnök akkor saját pártjának akarata ellenére is kipréselte a parlamentből az okmány ratifikálását (a történet részleteit összeállításunk utolsó oldalán elevenítjük fel), az alapszerződés „politikai üzenete” azonban erősen megkopott a mindennapos használat során: „mit sem ér a politikai szándék, ha közben a Tisza-hidat is lezárják” – vélik az ungváriak.

A új kormány mindjárt hivatalba lépésekor nagy lendülettel kezdett hozzá a szlovák–magyar és a román–magyar alapszerződés kidolgozásához – abban a reményben, hogy nagy többsége révén gyorsan tető alá tudja hozni. Ez a várakozás azonban még a viszonylag egyszerűbb szlovák–magyar szerződés esetében is rögtön a pozsonyi kormány ellenállásába ütközött, s felmorzsolódott a választási kampány érdekharcaiban (ennek okait és körülményeit elemzi Gyurovszky S. László írása, hátterét pedig a szlovákiai Márai Sándor Alapítvány közvélemény-kutatásának eredményei világítják meg). Közben itthon is megfogalmazódott a kétely: vajon milyen feltételek teljesülése esetén lehet az alapszerződés több, mint ünnepélyes, de semmire sem kötelező kinyilatkoztatás. Kende Péter történész-politológus bevezető esszéje azt a kérdést veti fel, hogy vajon az alapszerződés-e az egyetlen megoldás, amely szavatolhatja két nemzet egy államban való zavartalan együttélését. Írása arra is választ ad, miért tekinthető a szlovák–magyar szerződés ügye az egész kérdéskör szimbólumának.

• Belföld