F. Havas Gábor, Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Ha elmentünk volna március 27-én a Köztemetőbe, amikor szegény barátunk porai végre régi társai mellett kapnak helyet az ’56-osok között, nem lenne Beszélő ezen a héten. Lapzárta, méghozzá olyan, hogy az egész lapot az utolsó percben kell megcsinálni. A korszakos választás eseményei fütyülnek a mi lapzártánkra, a szedések javítása közben még hallgatjuk a rádiót, és toldozgatjuk cikkeinket. Szegény barátunk, nem tudta kivárni ezt. Túl sok vereséget kellett elviselnie. Hamisítatlan magyar, közép-európai bukást. Összeroppant éppen akkor, amikor – most már tudjuk – egy újabb demokratikus esély felé indultunk el a hetvenes évtized végén.

Nekünk, mai jó negyveneseknek, akik gyerekek voltunk ’56-ban, Tánczos Gábor, a Petőfi kör titkára, akinek a neve röplapokból ivódott az emlékezetünkbe, olyan volt, mint a Márciusi Ifjak. Maga a hős, maga a forradalom.

Aztán az óvatos konszolidáció során a hatvanas évek végén kollégánk lett. Szomorúságra, töprengésre hajló kutató, újra kezdő, pénztelen, bizonytalan szerződésekből élő szociológus, aki a világ legtermészetesebb módján állt a mindenkori veszélyeztetett kisebbség mellé: menekítette át az erdélyi magyar értelmiségieket, szerzett lakást, munkát, barátot nekik; s támogatta az ébredező hazai cigány nemzetiségi mozgalmat.

Sokat és szenvedélyesen dolgozott a NÉKOSZ történelmi élesztésén, annak a mozgalomnak a dicsőségéért, amelynek a holocaust elárvult túlélőjeként újjászületését köszönhette, s ahonnan útja a Nagy Imre-féle reformkommunizmusba, a romániai deportáláshoz, majd a börtönbe vezetett. Még velünk együtt aláírta a csehszlovákiai chartásokkal szolidaritást vállaló ’79-es nyilatkozatot, s aztán halálba menekült az újabb gettóba szorítás elől. Pedig most az egyszer ő, a sokszoros áldozat talán úgy erezhetné, hogy győzött.

Solt Ottilia–F. Havas Gábor
és az egész szerkesztőség

• Búcsú