Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Vasárnap véget ért minden idők legnagyobb méretű konferenciája, az ENSZ égisze alatt megrendezett környezetvédelmi és fejlesztési konferencia. A szervezőket nem lehet álszerénységgel vádolni: célul nem kevesebbet tűztek ki, mint egy olyan stratégia kidolgozását és nemzetközi elfogadtatását, amely egyfelől biztosítja bolygónk megmentését, tehát az emberiség túlélését, másfelől pedig a Föld minden lakójának jólétét. Ilyen stratégiát a konferencia nem dolgozott ki. Tehát sok hűhó semmiért?

A konferencia eredményességéről erősen megoszlanak a vélemények. Vannak, akik teljes sikerről, sőt áttörésről beszélnek, mások .szerint viszont kudarc volt a tizenkét napos monstre esemény. Az egymást kizáró vélemények kialakulását két dolog magyarázza. Először is az érdekeltek – elvben a földgolyó egész lakossága – eltérő elvárásokkal néztek a konferencia elébe. Ennek megfelelően eltérően definiálják a sikert, illetve a kudarcot. Másodszor pedig az értékelések nem feltétlenül őszinték. A kormánypolitikusoknak – bizonyítandó, hogy jó munkát végeztek – érdekük fűződik a sikerpropagandához. A zöld pressure groupoknak ezzel szemben mozgósítási képességük megőrzése érdekében azt hasznos hangsúlyozniuk, hogy túl keveset ért el a konferencia.

Szerződések és nyilatkozatok

A környezetvédelmi csúcstalálkozó megszövegezett két szerződést, tett két kisebb és egy nagy (záró-) nyilatkozatot, elfogadta a 21-es Ágenda nevű, 800 oldalas, 115 alfejezetet tartalmazó dokumentumot, és letette a voksot egy önálló ENSZ-bizottság, a fejlesztési bizottság létrehozása mellett.

A legnagyobb port a biodiverzitás megőrzését célul kitűző szerződés körüli huzavonák verték fel. Ezt a szerződést az Egyesült Államok többek között azzal az indoklással nem írta alá, hogy akadályozza a biotechnológiát, és ellentétben áll az amerikai szabadalmi joggal. Ugyanis a fejlődő országok az állati és növényi fajok életterének megőrzéséért cserébe nemcsak pénzt, hanem technológiai transzfert is kértek.

A klímavédelmi szerződést az Egyesült Államok is aláírta. A szerződés középpontjában az a cél áll, hogy a széndioxid-kibocsátást az 1990-es szintre kell redukálni. Határidőt a cél elérésére – főleg amerikai ellenállás miatt – nem szabtak.

A konferencia legfurcsább dokumentuma az ún. 21-es Ágenda. Ez a hihetetlenül terjedelmes dokumentum 115 olyan programot sorol fel, amelynek megvalósításával a szövegezők szerint biztosítani lehet a Harmadik Világ ökológiailag elviselhető fejlődését (sustainable development). A teljes szöveget egyelőre csak azok a szakértők olvashatták, akik az Ágendát kidolgozták. Szerintük a programok nagy száma azt a belátást tükrözi, hogy a környezetvédelem az élet minden területére kihat. Az Ágenda sorsa az utolsó pillanatig bizonytalan volt, mert tisztázatlanok voltak finanszírozásának kérdései. Végül megszületett a formális kompromisszum, de ez a kompromisszum főleg arra vonatkozik, hogy ki felügyelje az Ágenda finanszírozását. Azzal kapcsolatban, hogy ténylegesen ki teremti elő a pénzt, csak szándéknyilatkozatok születtek. Tekintettel arra, hogy az ezredfordulóig évente 625 milliárd (!) dollárról van szó, az Ágenda megvalósításával kapcsolatban van helye némi szkepszisnek. De könnyen lehet, hogy a riói konferencia jelentőségét nem is a megkötött szerződések, a kiadott nyilatkozatok adják. Több kommentátor emlékeztet arra, hogy a maga korában a Helsinki Szerződést is mennyi kritika érte, idővel mégis történelmi jelentőségűvé vált. A riói szerződések és nyilatkozatok is tartalmaznak egy olyan elvet, amely az emberi jogok eszméjéhez hasonlóan forradalmi jelentőségű lehet: a riói dokumentumok abból indulnak ki, hogy nemzeti szintű gazdasági döntéseknek globális implikációi vannak, amelyekért az egyes országok felelősséggel tartoznak.

Pénz beszél

A magasztos retorika ellenére a konferencián a figyelem középpontjában inkább a zöldhasú dollár állt, mint a zöldellő természet. Már húsz éve megfogalmazódott az a célkitűzés, hogy a fejlett ipari országok GDP-jük 0,7 százalékát a Harmadik Világ megsegítésére kell fordítaniuk. Több ország, elsősorban a skandinávok, már teljesítette ezt a célkitűzést. A fejlődő országok azt szerették volna elérni, hogy minden fejlett ország vállaljon kötelezettséget a 0,7 százalékos szint 2000-ig történő elérésére. Csakhogy jelenleg a fejlett országoknak sincs sok elajándékozni való pénzük.

Az USA GDP-jének csak 0,2 százalékát költi a Harmadik Világ megsegélyezésére. S Michael Young, az amerikai tárgyalódelegáció tagja hangsúlyozta, hogy a segélyek szignifikáns emelésére nem is lehet számítani, legalábbis addig nem, amíg az USA-nak megmaradnak más irányú nemzetközi elkötelezettségei. Németország sem látja magát abban a helyzetben, hogy kötelezettséget vállaljon segélyprogramjainak kibővítésére, így aztán a szándéknyilatkozat végső szövegébe német és brit javaslatra nemcsak az került bele, hogy a fejlett országoknak a 0,7 százalékos szintet lehetőleg 2000-ig – vagy azután, amilyen hamar csak lehetséges – el kell érniük, hanem német javaslatra az is, hogy az elért szintet a különböző országok mindenkori nemzetközi terheinek figyelembevétele mellett kell értékelni. Töpfer német környezetvédelmi miniszter nem csinált titkot abból, hogy országa nemzetközi terheit Kelet-Közép-Európa segélyezése jelenti.

A fejlődő országok – ha keveslik is a pénzt – megelégedéssel nyugtázzák, hogy a fejlett országok hajlandók finanszírozni a Harmadik Világ környezetvédelmével és fejlesztésével kapcsolatos számla egy részét. Sokkal kevésbé örülnek azonban annak, hogy a fejlett országok a pénzadományokat feltételekhez kötik, mivel ezekben a feltételekben szuverenitásuk csorbítását látják. A fő kérdés az, hogy ki ellenőrizze a létrehozandó pénzalapok felhasználását. A fejlett országok, különösen az USA, úgy vélik, hogy az adományozó országoknak különleges jogaik és kötelezettségeik vannak ez ügyben. A fejlődő országok „demokratikus” felügyeletet látnának szívesen, vagyis a felügyeleti jogot olyan ENSZ-bizottságokra ruháznák, amelyekben a többségi elv érvényesül. Az Egyesült Államok egyik s talán alapvető kifogása a biodiverzitás megőrzésére törekvő szerződés ellen az volt, hogy a megvalósítására létrehozandó pénzalapot ENSZ-bizottság ellenőrizte volna.

Kínos elszigeteltség

A konferencia negatív szenzációja az Egyesült Államok diplomáciai elszigetelődése volt. Az a látszat keletkezett, hogy csak egy ország igyekszik eltorlaszolni az ökológiai paradicsomba vezető utat, hogy Bush „rabiátus önzése” nélkül Rióban minden a legharmonikusabban zajlott volna le. Pedig az amerikai álláspontok többnyire ésszerűek voltak. Szó sem volt arról, hogy az amerikai delegációnak a közelgő választásokra való tekintettel gúzsba kötve kellett volna táncolnia. Nincs annyi favágó az Egyesült Államokban, hogy érdekeiket az ésszerűség határain túl is figyelembe kelljen venni. Ráadásul az USA-ban eleinte csak mérsékelt érdeklődés kísérte a riói konferenciát, amely csak akkor került a lapok első oldalára, amikor az USA megkapta a galád játékrontó szerepét.

Lehet találgatni, hogy a riói konferencián játszott amerikai szerep milyen hatással lesz az amerikai elnökválasztásra. Egyfelől az amerikai adminisztráció nyilvánvalóan elkövetett egy sor diplomáciai ügyetlenséget. Ez is jelzi, hogy Bushnak elfogyott a szerencséje, másfelől az Egyesült Államokban nem különösebben népszerű a „globális demokrácia”, tehát egy olyan világrend, amelyben Kim Ir-Szen és Kadhafi, ha összeszövetkeznek, leszavazhatják az amerikai elnököt.

A szegény északiak

A riói konferencia az Észak és Dél közötti érdekegyeztetés jegyében zajlott le. Ennek megfelelően szánalmasan jelentéktelen szerepet játszottak a szegény északiak, tehát a Szovjetunió utódállamai és a szovjet befolyás alól felszabadult országok. Az ukrán delegáció kézzel írta jegyzékeit, írógéppel ugyanis nem rendelkezett. Telefonnal sem. Egy magát megnevezni nem akaró nyugati diplomata szerint ezeknek az országoknak a delegátusai csak akkor emelték fel kezüket, ha a fejlődő ország kifejezés és a pénz szó egymáshoz közel hangzott el. „Ilyenkor valamelyikük jelentkezett, és javasolta, hogy a fejlődő országok mellett a piacgazdálkodásra áttérő országokat is vegyük be a mondatba.” Töpfer német környezetvédelmi miniszter amiatt sajnálkozott, hogy ezeknek az országoknak nem sikerült megértő fülekre találniuk. Nem rajta múlott. A német sajtó szerint Töpfer küzdött a legvitézebbül ezeknek az országoknak az érdekeiért.

• Környezet