Nyomtatóbarát változat

Isten a megmondhatója, hányan sajnálkoztak titkon, hogy La Fontaine merénylője – ha már egyszer gyilkolásra adta a fejét – csak félmunkát végzett. De annak megmondhatója mindenki, hogy ezekben a napokban sokan a pokolba kívánják a szociáldemokraták kancellárjelöltjét. Annak a föltevésnek (vagy vágyképnek) az alapján, hogy meghasonlásba kergeti a pártját, azt ajánlják az SPD-nek, igyekezzék megszabadulni tőle.

Miért ez a nagy indulat? Azért, mert La Fontaine – az alsó-szászországi győzelemből levont tanulságokra is támaszkodva – azt ajánlja pártjának, hogy a Bundesratban, ahol már az övé a többség, akadályozza meg a német államszerződés életbeléptetését.

Nem valószínű, hogy igazán akarja a két német állam közötti valutaunió életbeléptetésének elhalasztását, inkább az a valószínű, hogy a javaslattal kedvezőbb feltételeket akar kicsikarni a keletnémet munkavállalók számára. Kohl megnyerte a keletnémet kereszténydemokraták javára az első választást azzal az ígérettel, hogy a nyugatnémet márka átkel az Elbán. A szociáldemokraták – mondja La Fontaine – készüljenek fel arra, hogy megnyerik a következő keletnémet választást azzal az ígérettel, hogy megvédik a keletnémet munkást attól, hogy a Nyugat-Németországból visszaköltöző tőkés kitegye az utcára.

Hétfőn megvolt a tárgyalások első fordulója Kohl kancellár és a szociáldemokrata párt élén álló Vogel között. A tárgyalások után Vogel kifejtette: La Fontaine „természetesen” a párt kancellárjelöltje marad, az pedig még nem dőlt el, hogy az SPD jóváhagyja-e az államszerződést. Leszögezte: elmúltak azok az idők, amikor a kancellár „magánügyének” tekinthette az egyesülést, és emlékeztetett az SPD három kívánságára. Az első kívánság: az NSZK-ból és a többi nyugati országból származó importot sújtsák átmenetileg büntetővámmal, hogy az NDK-termékek versenyelőnnyel rendelkezzenek. A második: a szándékoltnál jobban tehermentesítsék a keletnémet vállalatokat, hogy csőd helyett megpróbálkozhassanak a szerkezetváltással. A harmadik: kiegészítő megállapodások arra az esetre, ha a helyzet a vártnál rosszabbul alakul a pénzügyi unió életbeléptetése után. Lényegében arról van szó, hogy „az elkerülhető munkanélküliség” a figyelem középpontjába kerüljön.

Nem lehetnek kétségeink. A szociáldemokraták jóvá fogják hagyni az államszerződést; az NDK-ban sem lenne népszerű a nyugatnémet márka bevezetésének halogatása. A keletnémet SPD, az ottani kormánykoalíció tagja sem akarná. De azt már ne bánja a de Maiziere-kormány, hogy La Fontaine kezdeményezései nyomán javulnak az alkupozíciói. Annak meg egyenesen örül, hogy a még bizonytalannak mondott, de szemlátomást készülő Kohl–Vogel-megállapodás részeként valószínűleg leveszik a napirendről az össznémet választások előbbre hozásának, a nyugatnémet általános választásokkal való egybeolvasztásának elképzelését.

Vagyis: az indulatos polémiák ellenére sem fenyegeti komoly veszély az egyesülés első szakaszát: a gazdasági, pénzügyi, szociális uniót. Ellenben növekszenek az egyesülés második szakaszát, a politikai egyesülést övező kérdőjelek.
A terv az, hogy őszig, a 35 ország Helsinkiben tartandó értekezletéig, létrejön a megállapodás Bécsben a haderők létszámának lényeges csökkentéséről, az egyesített Németország szövetségi hovatartozásáról.

Ha nem élnénk rendkívüli időket, akkor most, a Bush–Gorbacsov-találkozó kezdetén azt írhatnánk: miért találgassunk? Három nap múlva úgyis megtudjuk, mi lesz. De most csak azt írhatjuk: három nap múlva megtudjuk, hogy a két politikus mit szeretne. Egy egyesüléssel egy fölbomlás áll szemben. Ahhoz, hogy a német jövőről elmélkedhessünk, tudni kellene a szovjet jövőt. Tudni kellene, hogy a szovjet állam megsegítését szolgáló gazdasági csomagterv, illetve a terv terve – ami a hírügynökségek jelentése szerint az OECD tegnapi tanácskozásán háttérbe szorította a kelet-európai államok megsegítésére kidolgozandó elképzeléseket – még időben jön-e? Tudni kellene, hogy megmentheti-e Gorbacsov középutas peresztrojkáját.

(Világgazdaság, 1990. május 31.)

• A német egyesülés