Szegő Márta

Nyomtatóbarát változat

A konvertibilitásról az állampolgárnak leginkább az a kérdés jut eszébe, hogy mennyi a turistaellátmány, mennyivel lesz több a mostani 50 dollár. Pedig a játszma sokkal nagyobb tétekben folyik: a deviza az utcán hever, mármint a polgárok devizaszámláin. E számlák maholnap elérik a kettőmilliárd dollárt – dacára a sovány turistaellátmánynak. A tavalyi évtől kezdve sokszor már a tálcán kínált olcsó dollár, márka sem kellett: a feketepiaci árfolyam zuhanásával sokan benneragadtak devizabefektetéseikben. Nagyot lehetett bukni a 95-100 forintért bespájzolt dollárbefektetéseken; ma – a jó 50 százalékos infláció és a 24-26 százalék éves nettó kamatláb ellenére – csak 80 forint körül kapható a zöldhasú.

Valljuk be hát, hogy a lakosság számára a konvertibilitás hivatalos meghirdetése olyan lenne, mint amikor egy elvált asszony szűzfehér menyasszonyi ruhában áll másodjára az oltár elé…

Nyugat-külföldiek, Kelet-külföldiek

Épeszű külföldi nem tartalékolja a magyar forintot. Mármint a Nyugat-külföldi. Illetve mégis, ha a Nyugat-külföldi még épeszűbb. Ugyanis a vonzó magyar betéti kamatlábak és a leértékelésellenes gazdaságpolitika feltehetőleg azt eredményezték, hogy mondjuk Bécsben – esetleg Svájcban – felvásárolták a kóbor (illegális) forintkészleteket, és betétszámlára helyezték el nálunk, noch dazu uzsorakamattal forgatták a magánpiacon. Közben jó ritmusérzékkel átváltogathatták devizára; a veszteségért pedig, amelyet az év végi csekély leértékelés okozott, bőségesen kárpótoltak a forintkamatok. Ez lehet a tavaly tavaszi, általános meglepetést keltő bécsi forinthiány és árfolyam-erősödés egyik oka. A másik ok az lehet, hogy a külföldi vegyes vállalatok, forrást keresve letelepedési költségeik finanszírozásához, szintén nem vetették meg a fele áron vásárolható bécsi forintot. Ez a kereslet is elérhetett tavaly tavaszra egy olyan kritikus értéket, hogy bekövetkezett nemzeti valutánk keményedése, dacára a masszív inflációs várakozásoknak.

A Kelet-külföldiek is elkövettek egyet-mást a forint keményedéséért: szabadulva elértéktelenedő papírvalutájuktól, árura és konvertibilis devizára átváltható tartalékvalutára leltek benne. A körükben forgatott forinttömeg is felfokozta a nemzeti valutánk iránti hazai és Nyugat-külföldi keresletet, főként a turistaszezon idején.

Az idegenforgalomról azért is meg kell emlékeznünk, mert a tavalyi év talán legnagyobb gazdasági sikere az itt elért számottevő cserearány-javulás, amely a forint felértékelődéséből eredt. A belföldi infláció ellenére visszaesett a feketepiaci, és stagnált a hivatalos árfolyam – mindez azonban nem tartotta távol a nyugati turistákat a magyarországi nyaralástól, bevásárlástól. Növekedett a turistáktól származó devizabevétel. Vagyis a nálunk elfogyasztott áruk és szolgáltatások felértékelődtek a látogatók nemzeti valutájában, megmutatva az idegenforgalmi szolgáltatásokban rejlő komoly gazdasági potenciált.

A bankok forintkereslete

A pénzpolitika mostohán bánt a gazdálkodók többségét kiszolgáló nagybankokkal. A forinthitelek kihelyezéséhez ugyanis leginkább devizán keresztül vezetett az út. A lakossági és vállalati devizabetéteket összegyűjtő bankok, no meg a vegyes bankok, amelyeket az anyabank lát el devizahitellel, kedvező hitelkamatú forinttömeghez jutottak a jegybanknál, a deviza–forint-betétcsere révén, így ezek a közvetítők nagy tömegű forinthiteleket nyújthattak a vállalati szférát finanszírozó, forrásra éhes nagybankoknak. A nagybankok versenyeztek egymással a lakossági forintmegtakarítások begyűjtéséért is. Mindez pedig legalábbis tartósította a kamatlábak szintjét az elmúlt időszakban.

A magas belföldi hitelkamatok becsalogatták az országba a termelésfinanszírozó devizahiteleket is, amelyeket a külföldi anyavállalatok vegyes vállalatoknak, vagy külföldi vevők a biztos felvevőpiacokkal rendelkező agrárexportőröknek nyújtottak. Hogy valóban finanszírozzák is a termelési költségeket, e devizahitelek döntő hányadát forintra kellett váltani – ami tovább növelte a forintkeresletet. A nemzetközi és a magyar kamatlábak között tátongó rés oda vezetett, hogy ezekért a devizahitelekért akár 4-5 százalékkal több kamatot is hajlandók voltak fizetni az adósok. A devizaüzletek igen gyümölcsözőek voltak a tavalyi esztendőben. Ennek árát pedig a belföldi hitelkamatokban fizettük meg nemzetgazdasági szinten. Külön fizetett a lakosság, hiszen az ő forintmegtakarítások után élvezett kamatjövedelmei már évek óta nem biztosítják a betétek értékállandóságát.

Helybe jött a Kánaán

A forint felértékelődése kedvezőtlenül érintette a magyar exportőröket, akik ezáltal elvileg nem tudták a hazai inflációt beépíteni forintra visszaváltott exportjövedelmeikbe. Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy tavalytól semmi sem olyan, mint a megelőző évtizedekben, a nagy szervezetek bomlanak, a munkaerő drasztikusan „karcsúsodik”, a reálbérek csökkennek. A végeredmény a vállalatok exportlendületéből olvasható ki. Lehet, hogy a túlélés egyetlen útja az exportkényszer, még alacsony jövedelmezőség mellett is; a leértékelt forint pedig kétségkívül fontos tényező a külpiaci alkalmazkodás felgyorsításában.

Az érem másik oldala a hazai piacra zúduló import. Az importőr az alulértékelt külföldi fizetőeszközeivel viszonylag kedvező áron jut külföldi fogyasztási cikkekhez, a félkonvertibilis forintot szabadon átválthatja, a termékek szűk körére kell hatósági engedélyt szereznie. 1991 alaposan átrendezte a bolti pultokat. Helybe jött a Kánaán -már annak, akinek bírta a pénztárcája. Az importdömpingre devizafedezetet teremtett az az űr is, amely a volt Szovjetunióba és KGST-be irányuló gépipari (esetenként hadiipari) termékekhez szükséges nyugati import kiesése miatt támadt. Más kérdés, hogy a beruházások visszaesése miatt az exporttal kitermelt devizát is elfogyasztjuk.

Általános örvendezéssel fogadják többnyire ezt „az áruhiányt felszámoló” importkínálat- és választékbővítést. Véleményem szerint a szocializmus kapcsán emlegetett „áruhiány” kategóriája közgazdasági téveszme. Azt sugallja, hogy a fogyasztóközönség többet, jobbat érdemelne, mint amihez hozzájut. Holott e társadalmak mindenkori piaci szerkezetében egyensúly volt, csak éppen a teljesítmények elmaradtak a vágyálmoktól. Az árak változatlanok maradtak, nem szelektáltak a fogyasztók körében, az egyenlőség látszatát keltették. Gondoljuk meg: Indiában vagy Ugandában nem „áruhiány” van, hanem az árak elérhetetlenek adott termékekben a fogyasztók tömegei számára. A mi országunkban árufedezet nélküli keresetek áramlottak ki, így a jelenlegi változások éppen a keresetek reálértékét rakják a megérdemelt helyükre.

Azért érdemes hangsúlyozni ezt, mert a túlértékelt forint, az ennek következtében olcsó nyugati import még mindig kedvező teljesítményünk fényében. A Lajtától az Atlanti-óceánig az egy főre eső GDP öt-hatszorosa az (optimistán becsült) magyarénak. Az ő teljesítményükbe belefér a termelőberuházás, az infrastruktúra-bővítés, a társadalmi örökség állagmegőrzése. Sajnos minálunk süllyed az életszínvonal, és folyik a történelmi örökség maradványainak a felélése. A társadalmi megtakarítások számottevő része és a magyarországi devizabetét-állomány a külföldnek hitelez, és nem hazai felhalmozás céljait szolgálja. Ilyen a kis magyar konvertibilitás. Félodalas, de a mienk.

• gazdaság