Kisoktóberi posztmodern

Előadás

Történelmi lecke… no kinek is? – kérdem magamtól, amikor már a harmadik csoport tinédzser húz kifelé a teremből, az előadásról. Nem feltűnő sietséggel, úgymond „durván”, csak nagyon rutinosan. Megvárják, amíg az előadó kortyol, igazít, kikeveredik a körmondat szövevényéből, aztán húznak, mint a vadlibák. Óvatosan kifele. Jóarcú tinik, 1993. október 26-án délben, Mosonmagyaróváron. Egy történelemtanároknak szánt történészkonferencia, a városi könyvtár nagytermében.

Történelemtanár azonban sokkal kevesebb akad ezen az előadáson, mint tini. Civil érdeklődő pedig? – fehér holló.

Az előadást M. Kiss Sándor tartotta. Főképp az 1956. októberi mosonmagyaróvári sortűzről beszélt, igen érdekesen. A leginkább várt történelemtanárok el sem jöttek, a tinédzserek lassan, de biztosan elszivárogtak. A Rózsakeresztesekre valószínűleg többen jöttek volna, nem is beszélve a KRESZ-tanfolyamról. Oda akár tripla ennyien is, annak van értelme.

Kifelé menet azon tűnődöm, mi is ez az egész. Ennyire érdektelen történet ez a mosonmagyaróvári vérengzés nem lehet. Nem lehet, mert bárhogy nézzük, több tucat embert (ötvennégyet egészen biztosan, a százharmincas becslés erősen eltúlzott) végül is itt lemészároltak 1956. október 26-án. Ez végül is érdekelhetné a körzet legalább száz történelemtanárát. Nem is beszélve a túlélőkről, a hozzátartozókról. A pedagógusokat mindig mindenhová odavárják, odagondolják – régebben odarendelték. Ma már – ma még? – nem ilyen bolond a helyzet. A tanár otthon is maradhat. A tini is kihúzhat, elvégre szívességből van itt. No de az érdekeltek, ők hol maradnak? Nálunk ilyenkor ebédelni szoktak az emberek… mondhatná a vándorszínház igazgatójának a helybéli atyafi. Ma különösképpen: díszebédidő.

Ünnepély

Régi díszletek között új dizájn: megemlékezés a városházán. Emelkedett beszédek, keresztény szellemű karének. A falon a régi Kádár-címer lenyomata. Az új dizájnt az álló zászlók képviselik. Mint az amerikai filmekben. A sarokban mindig ott áll a csillagos lobogó. A Szigeti Attila-alapítvány segélyt oszt az áldozatok hozzátartozói számára. Tisztességes összeget, már amennyire egy ilyen összeg tisztességes lehet. A kíváncsiabbak kedvéért fejenként olyan húsz-harmincezer forintot. Vigaszdíjnak, kárpótlásnak kevés, de egyszeri segélynek – a hazai egyszeri segélyek ismeretében – fejedelmi gesztus.

Aztán jönnek a kisiskolások. Volt itt egy vetélkedő, mely ’56 történetéről szólott volt, az általános iskolában. Lehetséges, hogy olyanformán, mint a „Ki tud többet a Szovjetunióról”… no de ezek csak formák. Nem mindegy, milyen tartalommal vannak megtöltve. A végső – kissé ambivalens – jutalom a kis játékosok számára, hogy hamarost egy busszal az egész társaság körbejárhatja a megye ötvenhatos emlékhelyeit. Győrtől Sopronkőhidáig… Örök élmény lesz nekik. Még szerencse, hogy megnyerték, nem büntetésből kell részt venniük a túrán…

A gyásznapi program következő műsorszáma: Rácz Sándor mond beszédet. A városháza előtt, mert az ávóslaktanya előtti főhelyen ezen a napon senki nem mondhat beszédet, aki nem idevalósi. Nehogy pártpolitikai csatározások színhelye legyen a vértől áztatott emlékhely.

Morbid ötletem támad; hátha Sándor bácsi – kit régről ismerek és szeretek – Vági József határőrtiszt haláláról kíván megemlékezni. Elvégre Vági is itt halt meg a városháza előtt, a kövezeten taposták agyon a feldühödött emberek. A visszaemlékezések szerint semmi különösebb bűne nem volt, csak az, hogy Dudás, a laktanya parancsnoka, elmenekülése előtt rálőcsölte a laktanya-parancsnok – megtisztelő? – feladatát. Rácz Sándor persze nem róla beszélt, hanem a búza kilencforintos felvásárlási áráról, és a hatvanforintos kenyérről, az elprivatizált országról, a becsapott tömegekről. Mindenről, ami hálás és könnyen követhető…

Garázda veterán

Aztán vers. Nagy pátoszú, rímes. Forradalom – a dalom. Kell a pátosz, mint a rum a rohamra indulóknak. Utána szentbeszéd. Közben Himnusz, közben Szózat. Sapkát fel, sapkát le. Kiket öltek meg itt és miért – arról egy szó sem. Lehetséges, hogy azért, mert ezt itt már mindenki tudja?

Ekkor azonban előrohan a tömegből egy férfi. Jó tartású, ötven és a nyugdíj között. Marokra kapja az elárvult mikrofont, belekiáltja: csak a maga nevében beszél, de tiltakozik azellen, hogy a volt kommunista párt, a mai MSZP elhelyezze a koszorúját ezen a véres helyen…

Már éppen elcsodálkoznék rajta, hogy ugyan miért, ahelyett hogy örülne neki, hogy koszorút hoznak a maszoposok, mikor is elveszik tőle a hangot. Egyszerűen lekapcsolják a kezében tartott mikrofonról.

Ám a garázda veterán nem hagyja annyiban. Érces hangja betölti a teret. Nem kis teljesítmény, mert nagy a tér. Nagy indulat, nagy tér, tiszta Kelet-Európa. Ő akkor is kimondja, országgá kiáltja, hogy a hóhérnak az unokája sem jogosult megjelenni a halotti toron. Aztán megköszöni a figyelmet, és távozik éppoly ruganyosan, ahogy érkezett. Csak mi maradunk ott, a mikrofonsüket csöndben.

Lassú séta

A városházától a kegyhelyig. Négy éve utoljára, hogy a próba-Beszélő tudósítójaként itt jártam. Akkor többen voltunk. Úgy látszik, apály van. Általános apály. Sehol egy transzparens, sehol egy nóta a mi ajkunkon. Csendes, lassú, mondhatni csoszogós séta. Előttünk a felvezető rendőrautó dörömbölő hangja. Már nem olyan, mint a jóllakott tigris dorombolása ebéd után. Ez már a mi rendőrségünk, a csudába is. Nekünk meg már nótánk sincsen, nemhogy bajunk a rendőrséggel. Hát rendőr, az a foglalkozása. Még a végén magyarázó szöveget kell biggyeszteni a rendőrviccekhez. Ahogy kipusztult az a duma is, hogy „biztosan béemes”. Különben minek lenne itt… Ja, hogy mi is itt vagyunk? Hát az más…

A térre érve látni, hogy annál a – mondjuk – kétszáz fős gyülekezetnél többen vagyunk. Voltak, akik jó előre idejöttek. Lehet, hogy valamivel többen is, mint ahányan idecsoszogtunk. De a négy évvel ezelőttihez képest ez is mélypont. Pedig a tér igazán emlékhelyszerűbb lett. Szobor, nemes anyagból. Harangláb, jófajta fából. No és kopjafák, kopjafák, kimerednek a földből. Drága, felesleges halottak emléke. Gyertyák, virágok, fúvószenekar. Nincs emelvény, csak egy jelzésszerű kis pódium, hogy jobban lehessen látni a szólót. A városi előkelőségek sorfalának szokása is elenyészett. Látni a színészt, aki a verset fogja mondani, a papot, aki a fohászt fogja elővezetni, a zenekart, amely négy év alatt – ha ők voltak múltkor is – megtanult zenélni. Aztán vége. Vége…