Fencsik Flóra

Nyomtatóbarát változat

„Úgy jön, mintha menne” – ez állt egy emlékezetes régi karikatúra[SZJ] alatt a negyvenes évek elején. E szállóigévé lett szöveg analógiájára jut eszembe a mai kormányzatról: „úgy ad, mintha elvenne.”

A sztrájktörvényjavaslatról beszélek. Kezdetben ezt is, akárcsak az utóbbi idők néhány törvényjavaslatát, vívmányként szerette volna eladni a hivatalos propaganda. Nyilván már látták is szemük előtt a világsajtó szalagcímeit: „Szabad a sztrájk a legliberálisabb kommunista országban!”

Pedig épp az ellenkezője az igaz. Eddig volt szabad büntetlenül sztrájkolni a magyar munkavállalónak. Csak épp nem tudott róla. Honnan is tudta volna, hogy az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete (angol rövidítéssel: ILO) 1948-ban elfogadott egy nemzetközi egyezményt a sztrájkjogot magukban foglaló szakszervezeti szabadságjogokról mint alapvető emberi jogokról. S ehhez a szerződéshez Magyarország is csatlakozott.

Magyarország? Bocsánat, hadd fogalmazok pontosabban. Az egyezményt az Elnöki Tanács írta alá, stikában. Ezerkilencszázötvenhetet írtunk; az elszigetelt Kádár-rendszer elismertetést, legitimitást akart, s ennek érdekében aláírt néhány nemzetközi emberjogi egyezményt; így ezt is. Az Elnöki Tanács aláírta, amit elébe tettek, azután a papírt lerakták valami alkalmas, jó helyre, baja ne essék. A hivatalos közlöny se publikálta. Még azt se írhatom, hogy feledésbe merült; egyszerűen titokban maradt.

Ki gondolt volna akkor arra, hogy három évtized múlva holmi okvetetlenkedő és hálátlan tudományos dolgozóknak az a bolondos ötletük támad: saját szakszervezetet gründolnak? S hogy az alapítók egyike véletlenül tud az egyezményről? S hogy jogtudósaik – inkább nyomozói, mint kutatói munkával – előkerítik?

Nézzük csak, mi áll benne. Ilyesmik:

„Az állami szerveknek tartózkodniok kell minden olyan beavatkozástól, amely ennek a jognak a korlátozását, vagy a szabályos szakszervezeti tevékenység megakadályozását vonhatja maga után.” (3.2.)                            

És:

„A hazai törvényhozás rendelkezései, illetve azok végrehajtása nem sérthetik a jelen egyezmény által körülírt biztosítékokat” (8.2.).                                                   

E nemzetközi egyezmény végrehajtását az ILO egy bizottsága ellenőrzi. Állásfoglalásai kiterjednek a részletekre; ezek egyike leszögezi, hogy a sztrájkjog a fegyveres testületek tagjaira nem érvényesíthető; és a sztrájk nem engedhető meg az élet szempontjából nélkülözhetetlen szolgáltatásokban. Tehát a szükséges korlátozások ügyében is rendelkezik (megóv attól, hogy mondjuk a tűzoltók vagy a mentősök sztrájkba lépjenek), külön korlátozó sztrájktörvényekre tehát már csak ezért sincs szükség.

E bizottság másik állásfoglalása leszögezi, hogy a munkavállalóknak nemcsak munkahelyi konfliktusok végső megoldásaként van joguk sztrájkolni, hanem kormányuk gazdaságpolitikája, társadalompolitikája elleni tiltakozó sztrájkra is joguk van, akárcsak szolidaritási sztrájkra.

– Lehet-e törvényes a szolidaritási sztrájk? – kérdezte a Népszava munkatársa a kormányszóvivőtől[SZJ] a január 26-i kormányülés után, amelyen a sztrájkjog tervezett szabályozását vitatták meg. A szóvivő válasza:

„A kormány úgy ítéli meg, hogy egy sztrájknak akkor van értelme, ha azoknak okoz hátrányt, akiknek módjukban áll az adott problémát orvosolni... Sokkal nehezebb a helyzet, ha a sztrájk olyan szervezetnek okoz kárt, amelynek nincs lehetősége az adott kérdésben dönteni. Megítélésünk szerint az ilyen jellegű sztrájk nem segíti a problémák megoldását.”

A szolidaritásukat vagy nemtetszésüket kifejezni akaró, avagy a kormányra nyomást gyakorolni óhajtó dolgozóknak pedig azt tanácsolja a kiváló szóvivő, hogy éljenek inkább az immár megszerzett gyülekezési joggal, „például tüntessenek”.

Ezeket a mély hozzáértést és munkásmozgalmi szellemet sugárzó szavakat kommentár nélkül közli a magyar szakszervezetek lapja; s azt se teszi szóvá, hogy a szóvivő az újságíró egyetlen kérdésére se válaszolt (Közeledtek-e az álláspontok? Törvényes-e a kormány szerint a politikai sztrájk? Ki dönti majd el, hogy egy sztrájk jogos-e vagy jogtalan?).

A TDDSZ már egy héttel a kormányülés előtt kibocsátotta felhívását, s ahhoz szinte órák alatt csatlakozott hat szakszervezet (kettő közülük a SZOT-on belül működik) valamint a független társadalmi szervezetek színe-java. A SZOT előzőleg úgy alakította ki álláspontját (finom vagyok, s nem így fogalmazok: úgy paktált le a kormánnyal), hogy – ígérete ellenére – nem konzultált ezekkel a szakszervezetekkel. Csak egy nappal a kormányülés előtt hívta meg sebtiben a hat szakszervezet képviselőit a tárgyalásra a SZOT egyik titkára. A meghívottak ezt a törvényjavaslatot egyáltalában nem tekintették tárgyalási alapnak, a SZOT-titkár viszont tartotta magát a SZOT-elnökség álláspontjához. A tárgyalás így eredménytelenül ért véget.

Vagy mégse egészen eredménytelenül? Valami, érezhetőleg, mégiscsak megbolydult e tárgyalás után a Dózsa György úti betonfalak mögött.[SZJ] Magyarázkodás következik, a SZOT elnöksége letolja a kormányszóvivőt, meghazudtolja a Tv2 műsorvezetőjét, közli, hogy ezentúl kivonul a kormányülésekről és önálló tájékoztatást ad ki. Másnap már a következő háromhasábos főcím alatt jelenik meg mindez a Népszava első oldalán: „A szakszervezetek nem fogadják el a szolidaritási sztrájk lehetőségének korlátozását.”

A sztrájktörvény elleni felvilágosító-tájékoztató kampányban a TDDSZ minduntalan kisebb-nagyobb falakba ütközik. Persze ma már olyan embargókkal, olyan direkt sajtóirányítási eszközökkel nem lehet információkat teljesen a földbe szántani, mint a régi szép időkben; de közvetetten működnek azért még bizonyos erők. A hat szakszervezet felhívását például elsőre még lesöpörte asztaláról az MTI illetékes szerkesztője; s csak amikor a Nyilvánosság Klub sajtókonferenciáján[SZJ] közösen tiltakoztunk a diszkrimináció ellen, akkor adta ki a hírügynökség a felhívás egy földolgozott változatát. Valakik valahol nagyon idegesek sztrájktörvény-ügyben. Nem tudni, honnan fúj a szél.

Csak találgatni lehet. Egy őszinte önvallomást őriz a TDDSZ irattára. A decemberi küldöttgyűlés levelet írt az MSZMP főtitkárának;[SZJ] ebben tiltakozott az egyetemi diáksztrájkról mondott szavai ellen, megjegyzését szélsőségesen értelmiségellenesnek találta. A válasz hamar megjött. A munkásmozgalmi neveltetésére büszke hajdani borsodi proletár többek közt ezt írta:

„Én se a munkás, se az egyetemi hallgató sztrájkjogát nem vitatom... de nem helyeslem. Ezt már sokszor elmondtam.”

Őszinte, tiszta beszéd. És ezek már igazán nem egyszerűen értelmiségellenes szavak.

Megvallom, minden empátiámat összeszedve se értem, miért e hivatalos irtózás a sztrájkjogtól. És miért éppen most, a társadalmi húrtúlfeszítés, az elnyomorodás, lakosságcukkolás korában. Hiszen a sztrájk: méltóságteljes, szép, rendezett, fegyelmezett aktus; az indulatokat mederbe tereli, kezelhetővé teszi. Az a munkás, aki sztrájkol, az nem robbant, az nem hajigál benzines palackot, az nem vágja el buszmotorok ékszíját.

Ha viszont megtiltják neki még az olyan félórás tiltakozó-figyelmeztető sztrájkokat is, mint amilyenek tavaly oly viharsebesen lebonyolódtak, ha az ilyenek szervezőit bebörtönzik, akkor aztán vadsztrájkokkal, amorf, beláthatatlan, esetleg esztelen akciókkal vezeti le indulatait, s a dzsungel törvényei lépnek e szép és erőszakmentes hagyomány helyébe.

És vajon a féltve őrzött „magyar image”-nak jót tesz-e, ha – az akciószövetség keltette lárma révén – értesül róla a világ, hogy a jogállamiságra törő Magyarországon jogfosztásra készülnek? Jót tesz-e, ha a velünk szolidarizáló külföldi szabad szakszervezetek és szakszervezeti szövetségesek tiltakoznak? Vagy jót tenne-e, ha az amerikai törvényhozásra nagy befolyással bíró – s az efféle jogok betartására kényes – nagy amerikai szakszervezetek szót emelnének a Magyarországnak nyújtott amerikai hitelek kormánygaranciája ellen? Kinek jó ez?

Nem értem.

Rövid és mozgalmas az élet, hosszú a Beszélő átfutási ideje. Január utolsó napján írom e sorokat. Mire a lap megjelenik, lehet, hogy átpasszírozták már jól idomított többségű parlamentünkön a jogfosztó törvényt. De az is lehet, hogy csakugyan társadalmi vitára bocsátják a tervezetet, és így nem kerül a márciusi ülésszak elé.

De van egy harmadik lehetőség is. Ha jól működünk együtt, ha következetesek vagyunk, ha sikerül a szkeptikus érdekeltek passzivitását megtörnünk, ha körmünk szakadtáig küzdünk a munkásmozgalmi eleink által évszázados harcban kivívott jogokért, akkor az is lehet, hogy e veszélyes és jogtipró törvénytervezetet egyszer s mindenkorra leveszik a napirendről, és oda kerül, ahová való: a papírkosárba.                                            

• gazdaság,
• kormány,
• Párt