1989-et írtunk. Jöttem fölfelé a metró mozgólépcsőjén, s az aluljáróban egy önkéntes rikkancs kiáltozta: megjelent a Beszélő!
A rejtegetett, titokban sokszorosított-terjesztett-továbbadott szamizdat, a vigasz és remény csúnyácska, rossz papírra nyomott, tűzőgéppel összeerősített jelképe egyik napról a másikra kidugta fejét a hó alól. Mindenkinek más-más emlékképekből áll össze akkori tavaszának „tizenhét pillanata”. A közkeletű szószörnnyel: rendszerváltása.
Kijev, ’67. július
Anyuka, kedves, a való rideg részéről értesülhettél már, itt most a valónak nem kevésbé objektív szubjektív részéről lesz szó, vagyis a lelkemről, amely mindeddig nem működött – miért? Ki tudja? válaszolna erre ösztönöm, / de mint az eb, melyet gazdája megszidott / s kedvetlenül borong a rideg udvaron, / s ha idegen jő, rávonít, nem beszél. Aligha élem a saját életemet, hanem valaki másét, én vagyok maga az Antitézis, így hát mégis az én életem ez az Aufhebung rendje szerint. No, majd meglássuk. Figyelj.
Kedves Beszélősök – Nagy Öregek és Nagy Fiatalok, belsők és külsők, külpolitikusok és kulturnyikok, éji baglyok és számítógépes lányok – attól tartok, én jobban siratom a Beszélőt, mint ti.
Merthogy ti ott, az annyira stílusos józsefvárosi IKV-dúcok alatt nyilván jó ideje belefáradtatok már a méltatlan hosszú harcba a lap életben tartásáért, belefáradtatok a hűtlenekbe, az intrikusokba, a bankárokba, az ellendrukkerekbe, a hátat fordított régi barátok hátának látványába.
Az Objektív riportere egy SZTK-rendelőintézeti folyosón szólongatja a 70-80 éves betegeket: mit tetszenek szólni, hogy 500 forintot kell majd fizetni a szakorvosi vizsgálatért. Mit szólnának, elsírják magukat. Láttukra százezrével sírják el magukat a képernyő előtt ülő öregek, vagy szentségelnek egy zaftosat erre a rohadt népnyúzó kormányra.
(Tíz perccel és két riporttal később a műsorvezető zavartan elmotyogja – amit egyébként minden figyelmes újságolvasó tud –, hogy „természetesen” a gyerekeknek és az öregeknek nem kell a tervezet szerint fizetniük.
Nyugatiak lettünk címmel kesernyés glosszát írt a Beszélő január 12-i számába HáBéA. Keserűsége, ha jól olvasom, annak szól, hogy a csecsen-ügyben rendezett tiltakozó demonstrációra csak kevesen mentek el az orosz nagykövetség elé, s azok is zömükben idős, roggyant ’56-osok, akik a grozniji orosz tankokról a Corvin közre asszociálnak, s ettől kellőképp fölmegy bennük a pumpa ahhoz, hogy a nagykövetség elé gyülekezzenek.
Csakugyan kevesen voltak. Ezt HáBéA-tól eltérően nem a képernyő előtt, hanem a helyszínen tapasztaltam, ama kevés „roggyant” tüntető egyikeként.
„Én nem tudtam azt kérem, hogy nagy az a zsömle,
Csak kicsinek látszik a szájunkhoz mérve…”
(Bródy János szövege Koncz Zsuzsának, 60-as évek)
„Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot – ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam a trikómat, és kihúztam a hegedűt… lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben.”
(Karinthy Frigyes: Cirkusz)
Én nem tudtam azt kérem, hogy fő a nyugalom. Én azt hittem, hogy fő az igazság.
A hetvenes évek végén egy nyári délutánon váratlanul csöngettek lakásunk ajtaján. Bonjour, mosolygott rám egy ismeretlen vörösesszőke fiú, és elindult befele. Nyomában további ismeretlen francia fiúk-lányok nyomultak be a korlátozott légterű lakótelepi szobába, nyolcan-tízen; jöttek, egyre jöttek.
Nem beszélek franciául, de annyit megértettem, hogy konspiratív okokból nem jelentkeztek be se levélben, se telefonon, hogy lyoniak, és monsieur Kendétől kapták a címünket.
Bizony égett kissé a bőr a képemen a képernyő előtt 19-én, kedves szabad demokrata képviselő barátaim, amikor a parlamentben szépecskén cserbenhagytátok a független szakszervezeteket és a munkástanácsokat.
Jó, persze megint sarkosan fogalmaztam; nem nagyon nagy cserben, csak kicsiben. Azzal a kicsit-igen-majdnem-nem módszerrel, amely mostanság dívik, a tartózkodásos szavazások, a húszezres kárpótlási bombaötletek korában.
Azt kellett látnom, hogy a független szakszervezetek és munkástanácsok által várt javaslattal két derék demokrata fórumos képviselő állt elő.
Ősszel az ölünkbe hullott Budapest – micsoda mámor volt! Igaz, nem annyira saját nagyszerűségünknek, mint inkább az MDF balfogásainak köszönhettük, meg Demszky megnyerő személyiségének; igaz, kevesebb szavazattal győztünk, mint amennyivel tavasszal vesztettünk… mégis!
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 34 hét
10 év 7 hét
10 év 11 hét
10 év 11 hét
10 év 12 hét
10 év 13 hét
10 év 13 hét
10 év 15 hét
10 év 15 hét
10 év 15 hét