Ádám Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Nincs egy éve, hogy Budai Györgyöt megismertem. Illusztris társaságban, a Beszélő pénzszerző delegá­ció­jának tagjaként kerestem fel a részben általa tulajdonolt étteremhajón. A delegáció tagjait részben ő maga válogatta, tekintettel a régi ismeretségre. Én nem tartoztam a kiválasztottjai közé, nem ismertük egymást, de a koncepció szerint szükség volt egy közgazdászra. – Ez melyik Budai? – kérdeztem a szerkesztőségben, mikor kiderült, hogy nekem is mennem kell. – Az… – mondták a többiek mosolyogva. Mert azt persze én is tudtam, hogy a Tocsik-ügy „SZDSZ-közeli vállalkozó” vádlottját hívták így.

Egyszer elmesélte, hogy azért nem ír fel soha semmit, mert a perben a naptára volt ellene az egyetlen bizonyíték. – Ezt nem fogod megérteni – mondta –, vagyis tulajdonképp miért ne értenéd meg – módosította magát félúton. Kontemplatív alkat volt, két üzleti tárgyalás között Kierkegaard-t olvasott a hajón a tűző napon. A tárgyalások is a fedélzeten folytak: az ember leült, rendelt, és megvárta, míg a házigazda az előző asztalnál végezve odaül mellé. Napsütés, dunai panoráma, lágy hullámverés.

Egy időben hetente jártam hozzá. Nem volt pénzünk, és tudtuk, hogy a Holminak segített. A Beszélővel is volt valamiféle, számomra a ködös laptörténetbe vesző nexusa. Persze ismerte a lapot, de nem volt teljesen világos, hogy mit gondol rólunk. Mindig elmesélte, hogy ki mindenkivel beszélt, de pénzt még sokáig nem láttunk. – Ezek a két szép szemetekért nem fognak benneteket támogatni – magyarázta –, de azért nem kell feladni. Aztán a nyár vége felé egyszer csak került néhány millió a közreműködésével. Jól jött, örültünk neki.

Beszélgetéseink ritkultak – ilyenek a hálátlan szponzoráltak –, időnként telefonon váltottunk néhány szót. Egyszer valamiért reggel hívtam: csodálkozott, hogy tíz előtt zavarom, nem tudva, hogy akkor teniszpartija van. Mondtam, hogy bocs, hívlak később. – Most már mindegy – válaszolta –, lejöttem a pályáról.

Atipikus milliárdos volt, élvezte a befolyását, de nem csinált belőle különösebb faksznit. – Néhány millió mindig van nálam, olyan nincs, hogy nincsen. Ha odajössz hozzám, hogy most azonnal pénz kell a lapnak, pár százezret bármikor adok, csak hogy megszabaduljak tőletek – mondta mosolyogva, teljesen komolyan.

Az SZDSZ-ben mindenkit ismert, mindenkihez személyes viszonya volt. Többségükről szemrehányóan beszélt: úgy érezte, hogy cserbenhagyták, amikor bajban volt. De maradt a liberális belvilág közelében, mecenatúrájával demonstrálva az integritását azok felé, akikre haragudott.

Beszélgetéseink végén rituálisan megkérdeztem, hogy mennyivel tartozom az elfogyasztott kávéért. – Ne aggódj, ennyi hitelem még van az üzletvezetőnél – felelte nevetve.

Sok kávéval maradunk az adósai.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges