V. L. [Vit László]

Nyomtatóbarát változat

„Nem vagyok túl optimista a gátügyben, hiszen befejezett tények vannak, a folyót elterelték” – jelentette ki Antall József miniszterelnök az EK és a visegrádi csoport londoni csúcstalálkozóján októberben. „Ha a vízmennyiség változatlanságában, hajózási kérdésekben, a munkák leállításában meg tudnánk egyezni, és mindenki elfogadná a nemzetközi bíráskodást, akkor eredményre juthatnánk” – tette hozzá sokat sejtetően a magyar kormányfő. Nem véletlenül, hiszen, mint később a bősi tárgyalásokat vezető Martonyi János külügyminisztériumi államtitkártól megtudhatták az újságírók: „sikerült megtalálni alapelemeiben azt a rendszert, amelynek révén a gátvitát rendezni lehet”. Az Európai Közösség támogatásában bízó diplomata, óvatosan bár, de túltett Antallon. „Mérsékelten optimista vagyok, feltéve, hogy minden fél ésszerűen viselkedik, és előnyben részesíti a jog uralmát. Mi mindent megteszünk a megegyezés érdekében, ha nem sikerül, az nem a mi felelősségünk.”

A nyilatkozó politikusok ekkor már tudták, amit a közvélemény még nem, hogy a tárgyaló felek és az EK egyaránt elfogadták azt a jegyzőkönyvet, amely „új fejezetet” nyitva a Duna-vitában megállapodott a „Duna elterelésének jogosságát vizsgáló” tárgyalások folytatásáról. Azt viszont a politikusok sem sejtettek – bár minden jel erre vallott –, hogy a londoni megállapodásként aposztrofált és túlságosan is szenzációs elemeket tartalmazó megállapodás csupán újabb blöff és – legalábbis szlovák elképzelések szerint – újabb nyerő lépés a Duna-játszmában.

De „győzelem” volt ez a lépés a magyar diplomácia számára is. Mert az elterelés sokkja után a kormánynak sikerült demonstrálnia azt a „meg nem alkuvó” magatartást, amelyet az „ökológiai elvek”; az „ország szuverenitása” és „a közvetlenül érintett lakosság érdekei” védelmében elvártak tőle. A megállapodásokat „természetesen” nem tartották be a szlovákok, nemcsak azért, mert másképp értelmezték, vagy a szövetség szétválása után nem tartják magukra nézve kötelezőnek, hanem mert eszük ágában sem volt betartani, és nem is kényszeríti őket erre semmi.

A Duna elterelése nemcsak eredménytelen és hosszas tárgyalások egyre kevésbé fontos eseményévé vált, hanem erkölcsi győzelemmé szépült. A Szigetköz pusztulásának egyre drámaibb folyamata pedig előrevetíti a következő „kényszerlépést”, a vízlépcsőrendszer feltétel nélküli elfogadását, vagyis a Duna elrekesztésének legalizálását. Nem véletlen, hogy a kormány visszavont minden nemzetközi kezdeményezést, amely a jogsérelem megtorlására irányulna, és habozik a hágai bírósághoz fordulni az ügyben.

Miközben az Antall-kormány csendesen kivitorlázik a vízlépcső által keltett politikai konfliktus veszélyesnek ítélt csatornájából, a másik hajózóút tovább épül, és a szigetközi Duna-ágak éppoly kevés vizet kapnak, mint az emlékezetes október 24-i elterelést követő napokban. A legutóbbi brüsszeli tárgyalások fiaskója után nem valószínű, hogy a szlovák politikusok komolyan vennék azokat a szakvéleményeket, amelyek készítését éppen az említett londoni jegyzőkönyv írta elő. Minél tovább húzódnak a tárgyalások, és fennáll annak az illúziója, hogy létrejön egy mindenkit kielégítő egyensúly, ez annál tovább késlelteti, hogy a kormány beismerje: eddigi tevékenysége sikertelen volt.

• Környezet