Rakovszky Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Tavaly nyáron a sors és a helybeli Kulturstiftung jóindulatának köszönhetően két csodálatos hónapot töltöttem Svájcban, a Bodeni-tó mellett, egy minden kényelemmel felszerelt öreg házban ösztöndíjasként. A felhőtlen örömöt egyedül az zavarta meg néha, hogy a Kulturstiftung munkatársai időről időre komoly, aggodalmas arccal afelől érdeklődnek, min dolgozom éppen, és hogy haladok vele. Amikor töredelmesen beismertem, hogy ez a bizonyos projekt egy vers, bevallom, mindig arra számítottam, hogy összevont szemöldökkel rámförmednek: „Hogy mondta? Mit mível itt maga, hölgyem, az adófizető polgárok pénzén?” Persze, semmi ilyesmit nem mondtak, csak bennem munkált továbbra is a „gyanús egzisztencia” bűntudata, aki ilyen homályos célú, nem tervezhető, semmilyen intézményes keretbe nem illeszthető tevékenységet folytat ezen a tiszteletre méltó helyen.

Van még egy olyan kérdés is, amelyiktől rettegni szoktam, és gondolom más költők-írók is így vannak vele. Ez így hangzik: „most miről ír éppen?” vagy esetleg így: „miről fog szólni az új verse/könyve?” Egyrészt attól félek, igencsak furcsán néznének rám, ha őszintén azt felelném, hogy „még nem tudom, az majd csak a végén derül ki”, hiszen, tudjuk, a vers, és bizonyos fokig a próza is, a maga feje után megy. De tegyük fel, hogy mégiscsak meg tudom adni néhány szóban a készülő vers vagy regény témáját. Mondjuk: „most éppen egy lányról írok, aki feleségül ment a tulajdon apjához” – hát lehet ilyesmikről beszélni, mondjuk, egy ebédlőasztal mellett vagy egy előadóteremben? Jó, tudom, hogy „már a régi görögök is” írtak effélékről, de ez nem teszi könnyebbé a helyzetet.

Nemrégiben alkalmam volt meghallgatni egy iskolai magyarórát: az Iliászt tanulták, és éppen a trójai faló históriájánál tartottak. A szegény tanítónő, akinek Laokoón történetét kellett elmondania a 11 éves gyerekeknek, nem titkolta, hogy nehezére esik kimagyarázni Pallasz Athéné és a többi görög istenek viselt dolgait, akik időnként a csalót pártfogolják, és az igazmondót büntetik meg. Nem csúfolódni akarok rajta, ellenkezőleg: tanítókként, szülőkként mégiscsak a világnak olyan képét szeretnénk továbbadni a fiataloknak, amelyben előbb-utóbb győz az igazságosság, ahol az értelem vagy az erkölcs fölébe kerekedik a sötét szenvedélyeknek, ahol a jó elnyeri jutalmát, a rossz a büntetését, nem pedig olyat, amelyben magunk alatt vágjuk a fát, amikor igazat mondunk, az agyafúrt gátlástalan viszont minden földi jót megszerez magának, és a tetejébe még az istenek kegyét is… Az irodalom azonban előszeretettel kezdi ki ezeket a talán nélkülözhetetlen illúziókat, még ott is, ahol az élet esetleg érintetlenül hagyná őket. Megvannak a maga mentségei, de mégis: biztos, hogy embertársaink életkedvének módszeres rombolásáért elismerés és díj jár, nem inkább az a bizonyos bürökpohár? Igaz, az irodalom tartalmazza önmagunkról való tudásunk java részét: ez a tudás azonban gyakran fájdalmas.

Ezért aztán írás közben igyekszem nem gondolni arra, hogyan fogják majd fogadni, amit írok: talán mert nem érezném egészen igazságtalannak, ha ezt a fájdalmas tudást elutasítással, haraggal, megvetéssel fogadnák. Annál jobban esik az a kedvező fogadtatásban, szeretetben és elismerésben megnyilvánuló nagylelkűség, amelynek példája ez a díj is, és amely egy időre visszakapcsolja ennek a magányos tevékenységnek a művelőjét az emberek közösségébe.

(Elhangzott a Magyar Irodalmi Díj átvételekor.)

• Költői válaszok