Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

lapotok nagy sikerű sorozatában, a „Beszélő évek”-ben sor került 1988-ra, a demokratikus ellenzék életének egyik legfényesebb esztendejére. Sok mindenről szó esik szeptemberi összeállításotokban, de a kronológia egyetlen kurta mondatával zárjátok rá a históriai koporsófödelet az 1988 novemberében megalakult SZDSZ-re. A Beszélőben.

Tudom, tudom, ez afféle szubjektív krónika csupán. (Bár kétlem, hogy a Hitel, a Magyar Szemle vagy a Valóság akár legalanyibb hangulatában megfeledkeznék erről az epizódról.)

A havi Beszélő indulása óta feszélyezetten bánik az SZDSZ-problematikával, ami a lap bonyolult (elő)történetének ismeretében nem tetszhetik érthetetlennek, bár ennek az a szándékolatlan következménye, hogy a mai (havi) Beszélő többnyire nem, hogy is mondjam, „karakteres” részvevője a magyar közéletnek, noha persze nagyon pompás, kiváló, sat.

Az 1988-i krónika hézaga ezt a feszélyezettséget a patafizikus abszurd légritka fölső rétegébe emelinti. Még egy zamatos, személyeskedő visszaemlékezés is jobb lett volna – bármi –, mint ez a bátortalan (és talán komor) hallgatás. (Akármennyire eltávolodtunk egymástól, a párt meg én, és akármi „az új SZDSZ” ma, ez a kínos csönd megdöbbent.)

Krónikátok szubjektív; hasonlóképpen szubjektív és személyes a nyomában föltoluló érzésem is: hogy Magyarországon nem lehet élni.

Őszinte nagyrabecsüléssel köszönt és sok sikert kíván régi hívetek,

• Visszabeszélő