Dalos György

Nyomtatóbarát változat

Vlagyimir Bukovszkij neve 1976-ban bukkant fel a magyar sajtóban. Egy TASZSZ-közlemény adta hírül, hogy nevezettet a szovjet hatóságok megfosztották állampolgárságától. A mellékelt hivatalos életrajz szerint Bukovszkij már fiatalon huligán volt, majd éveken át államellenes tevékenységet folytatott, és ezért meg is kapta a méltó büntetését. Ezzel egyidejűleg, ennél jóval nagyobb terjedelemben és lelkesebb hangon számoltak be a szovjet lapok arról, hogy a chilei fasiszta junta a világközvélemény nyomására szabadon engedte Luís Corvalánt, az ottani kommunista párt vezetőjét. Hogy a két esemény között valami összefüggés lehet, arra az egyszerű olvasó csak néhány nap múlva jött rá, amikor is egy második TASZSZ-közlemény cáfolta, hogy bármilyen összefüggés fennáll. A nem hivatalos köztudat, mint nálunk szokásos volt, azonnal viccel reagált e bizarr jelenségre.

Kérdés: Hogy érezte magát Bukovszkij, amikor Nyugat-Európába érkezett?

Válasz: Mintha kicserélték volna.

Az örökös hírzárlatokhoz szokott szovjet-orosz közönség nem viccel, hanem a hazai hagyományt követve csasztuskával kommentálta a hidegháború két hadifoglyának cseréjét, íme a szöveg a magam hevenyészett, viszont korabeli fordításában.

„Kiadtunk egy huligánt,
kaptuk érte Corvalánt.
Bárcsak volna ott egy kurva,
kicserélnénk Brezsnyev úrra.”

Bukovszkij valóban zsenge ifjúságától kezdve szemben állt a szovjet rendszerrel, mégpedig nem valamiféle ideológiai alapállásból, hanem egyfajta morális ellenkezésből, vagány individualizmusból. Üldözötti pályafutása 1965 őszével verte kezdetét, amikor néhányadmagával a moszkvai Puskin téren tüntetést kezdeményezett az akkor érlelődő Szinyavszkij–Danyiel-per ellen. E két író, mint tudjuk, Nyugaton illegálisan publikálta műveit. Ez a történet akkor engem – hogy a mai kuruckodó stílusban nyilatkozzam – úgy felbátorított, hogy kb. 15 év múlva már magam is mertem követni példájukat.

Ezt a korai ellenzéket a párt és a KGB különösen kegyetlen módon próbálta visszaszorítani, de mivel nem akartak mindannyiuk ellen látványos politikai pert indítani, egy részüket hamis orvosi szakvélemény alapján tébolydában, köztük a hírhedt moszkvai Szerbszkij Intézetben tartották fogva. Grigorenko tábornok, Leonyid Bljuscs matematikus, Zsorez Medvegyev biológus mellett Bukovszkij is végigjárta ezt a poklot, amelyet a disszidensszótárban csak pszichogyurma néven emlegettek. Később, amikor az elmegyógyászati kényszerkezelés Bukovszkijnál nem vezetett eredményre, bíróság elé állították, hétévi börtönre és ötévi belső száműzetésre ítélték. Úgy látszik azonban, hogy a világsajtóban nagy nyilvánosságot kapott ügy nyomán a fogoly túlságosan is terhessé vált a rabtartók számára, így került sor a nevezetes csereakcióra…

Vlagyimir Bukovszkij felnőtt életének java részét fogságban vagy az éppen esedékes letartóztatás árnyékában töltötte. Annál feltűnőbb, hogy a Katalizátor Irodánál megjelent emlékezéseiből egy belsőleg szabad ember vonásai rajzolódnak ki. Könyve, az …és feltámad a szél nem egyszerűen szokásos orosz szenvedéstörténet, hanem alapos környezetrajz, tárgyilagos, olykor humoros híradás a börtönök és lágerek hátborzongató világáról. Az egykori megtorló államhatalom időközben meglehetős zajjal összeomlott – miként azt Bukovszkij már 1989-ben megírta Szovjetunió: az utópiától a katasztrófáig című könyvében (ez volt az ötödik kötet, amit az emigráció éveiben közreadott) –, ám a szerző egészen 1991 áprilisáig nem látogathatott haza. Ekkor is csak egy angol parlamenti képviselő közbenjárására kapott beutazóvízumot, mint mondja, négy és fél napra. A nagy kegy oka: Gorbacsov épp akkortájt készült „kalapozni” a Hetekhez. Bukovszkij még ősszel is rajta volt a KGB feketelistáján – mint angol állampolgár. „Csak néhány héttel ezelőtt törölték el a legutolsó ítéletemet. Idáig mindig azzal a tudattal érkeztem Moszkvába, hogy még hat év börtönnel tartozom nekik. Ha komolyan vették volna a törvényt, akkor rögtön a repülőtéren le kellett volna tartóztatni, és egyenesen a börtönbe dugni” – mondta egy beszélgetésünkben. És amikor megkérdeztem, nem támadt-e kedve, hogy újra a régi ismerősök között éljen, csak ennyit válaszolt: „Nekem már csak a KGB-ben vannak ismerőseim…”

• Kultúra