K. F. [Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

Miközben az élelmiszerárak és a közszolgáltatási díjak drasztikus felemelése meg a bérliberalizálás együttesen az infláció teljes elszabadulásával fenyeget, és egyre kisebb az esély, hogy lehetséges még bármiféle válságprogram bevezetése, a kormány, s főképp az Igazságügyminisztérium törvényhozási dühe mit sem csökken. A törvény-előkészítők ismét erőltetett menetre késztették a parlamentet. A január 23-án elkezdődött négynapos ülésszak eredeti napirendjén tizenhét törvény és törvénymódosítás vitája szerepelt. Közülük az utolsó pillanatban – a BM-botrány következményeként – került terítékre a „nemzetbiztonság érdekében alkalmazható titkos eszközök… átmeneti szabályozásáról” szóló törvénytervezet. Az előzetes bizottsági javaslat – bölcsen – a választások utáni időszak feladatává tette, hogy törvényt alkosson a közigazgatási bíráskodásról. Hasonlóképpen döntött a Ház a majdani képviselők tiszteletdíjának ügyében is. A sajtótörvény, a családjogi törvény és a nemzetiségek országgyűlési képviseletével kapcsolatos alkotmánymódosítás vitája a februári ülésszakra tolódott. Négy nap alatt a képviselők ezzel a szűkített programmal sem végeztek: az interpellációk, kérdések és indítványok megvitatása a jövő hétre húzódott át.

Mire ez a sietség, nemigen érthető. Hiszen ha a parlament nem is mondta ki formálisan a feloszlását, a visszaszámlálás a múlt év decemberében megkezdődött. A képviselők egy részét – érthető módon – már nem érdekli az országgyűlési munka: egyes ülésekről 130-an hiányoztak. A képviselők jogállásáról szóló törvényt valóban meg kellett vitatni. Vállalhat-e munkát a képviselő, és milyen munkát vállalhat a képviselőség mellett, jelentősen befolyásolja a jelöltállítást – ebben a kérdésben tiszta helyzetet kellett teremteni. Egyes törvényjavaslatok napirendre tűzését társadalmi igény sürgette. Ilyen volt például az állami vagyon védelméről szóló törvény (bár számos közgazdász vitatja, valóban olyan közvetlen veszély fenyegeti-e a spontán privatizáció révén a társadalmi tulajdont), és ilyen a földtörvény is.

Némely törvények esetében nehéz elhessenteni a gyanút, hogy a kormány és a T. Ház mai jogi formákat próbál átmenteni a rendszerváltás utáni időkre. A „nemzeti és nyelvi kisebbségek országgyűlési képviseletéről” szóló törvény – ha jelenlegi formájában elfogadják – a mai parlament egy padsorát örökíti át az áprilisban összeülő új országgyűlésre. A Belügyminisztérium javaslata – a legfőbb ügyész vagy egy független (?) képviselő kapjon megbízást a titkos eszközök használatának engedélyezésére – az utolsó kísérlet volt, hogy a sejtelmesen „operatívnak” nevezett módszereket – a telefonlehallgatást, levélfelbontást – kivonják az országgyűlési pártok ellenőrzése alól. A sajtótörvény módosítására tett indítvány a sajtószabadságot próbálta némiképp korlátozni. Bár a képviselők egy része a kormányzat által javasolt szigorításokat is kevesellte, az országgyűlés többsége már csak retorikában tud keménykedni, a tényleges korlátozásokról lebeszélhető.

Végül napirendre tűztek olyan törvényeket, amelyek bizonyára nem voltak sürgősek, és azt sem mondhatjuk róluk, hogy valamiféle hatalommentési kísérletet fedeztek. Akkor vajon miért nem lehetett megvárni velük – ahogy illett volna – az új parlamentet?

A kérdés költői, s talán nem is érdemes keresni a választ. Egyes esetekben ugyanis a törvény-előkészítés munkája, a pártokkal és az érdekeltekkel való egyeztetés jó eredményhez vezetett: a széteső országgyűlés – mintegy tudtán kívül – jó törvényt alkotott. Talán jobbat, mint amilyenre az új országgyűlés kezdeti időszakában képes lesz. Ilyen szerencsés csillagzat alatt született jogszabálynak látszik a „lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról” szóló alkotmányerejű törvény.

Utánunk az özönvíz – mondják a bukó rendszerek hősei.

Van azonban egy másik logika is. Az, amelyet József Attila fedezett fel: Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.

Vajon itt ez az eset forogna fenn?

• Belföld