Kincses Előd

Nyomtatóbarát változat

Traian Chebeleu, román küldöttségvezető, a nemrég zárult – és a kisebbségek helyzetével foglalkozó – helsinki utóértekezleten, a magyar küldöttség július 15-i nyilatkozatára válaszolva, könnyedén azt ajánlotta mindenkinek: minthogy az 1990-es, marosvásárhelyi események úgymond nem a jelenhez, hanem a múlthoz tartoznak, borítsunk fátylat rájuk. A felejtés egyébként is üdvösebb lesz mindenkinek. A több áldozatot követelő, pogromjellegű „események” kapcsán azonban nem mindenkinek sikerült ily könnyed megállapításokra jutnia.

Román vélemény szerint az események 1990. március 15-én kezdődtek, amikor több mint tízezer magyar állampolgár – „sértve a románok nemzeti érzelmeit” – tömegesen átkelt a határon, hogy Romániában ünnepelje meg a román köztudatban rossz emlékezetű március 15-ét. (A rossz emlékezet magyarázata: 1848-ban, az erdélyi románok jelentékeny tömegei Bécset támogatták a magyar forradalom ellenében. A mócvidék románjai pedig – egy bizonyos Avram Iancu vezetésével – tömeggyilkosságokat követtek el a forradalom mellé álló civil lakossággal szemben.)

Az idézett okfejtésből egyértelműen következik, hogy a „magyar állampolgárok magatartását” a marosvásárhelyi magyar nemzetiségű román állampolgárokon kellett megbosszulni, kollektív büntetést alkalmazván ellenük. Ez az álláspont önmagát minősíti!

A valóság ráadásul egész másként néz ki: Magyarországról valóban jóval több személy utazott Romániába, mint egy évvel korábban, szintúgy március 15-én. Az ok egyszerű: csak 1990-ben lett munkaszüneti nappá március 15-e, amelyet a hétvégi munkaszüneti nappal kiegészítve 3-4 napos miniszabadságként lehetett hasznosítani. Így tudtak hazalátogatni a Ceausescu-rezsim elől elmenekült magyarok és barátaik is.

Viselkedésükről, 1990. március 16-án a következőket nyilatkozta a marosvásárhelyi rádió magyar adásának Gavril Irsic ezredes, Szatmár megye rendőrfőnöke:

Riporter: „Vannak információi arról, hogy magyarországi turisták nagy csoportban érkeztek volna, és közbotrányos jeleneteket provokáltak volna Szatmárnémeti központjában, beleértve a zászlóbontást, koszorúzást meg egyéb tüntető, a román nép számára ellenséges, sértő megnyilvánulásokat?

Gavril Irsic: Nem, nincsenek.”

Az interjú teljes szövege a Romániai Magyar Szó 1990. április 11-i számában olvasható.

Köztudott, tavaly március 15-én csak Szatmárnémetiben voltak a marosvásárhelyi Vatra Romaneasca aktivistái által provokált rendbontások, Marosvásárhelyen a nap a legnagyobb nyugalomban telt el.

Chebeleu, a genfi román küldött elismerte, hogy a marosvásárhelyi események nyomán viszonylag kevés embert állítottak bíróság elé. Viszont megállapította: „Ha ezek történetesen romák vagy magyar nemzetiségűek voltak, ez csupán azt jelenti, hogy csak azon személyeket lehet törvény elé állítani, akik ellen van bizonyíték.”

Ebből az okfejtésből adódik a következő kérdésünk: a román tettesek ellen vajon miért nincs bizonyíték? A válasz is kézenfekvő. Azért, mert a nyomozást a Vatra Romaneasca tagjai végzik, és ők nem az igazság kiderítésével, hanem annak eltussolásával foglalkoznak.

Hiába nyert megállapítást a négy magyar halálos áldozatból három gyilkosának a kiléte (Marin Preda szentkirályi sofőr, Dumitru Butilca és Ioan Covaci volt sofőrök), egész egyszerűen nem helyezték vád alá őket.

Chebeleu úgy fogalmazott, hogy a román kormány „mélységes sajnálatának adott hangot” a Sütő András elleni agresszió miatt. „Ehhez még hozzá kell tennem – folytatta a román küldött –, hogy egy román és egy román etnikumú személyt bíróság elé állítottak.” Az igazság kedvéért én is hozzáteszem, a két személyt nem a Sütő András sérelmére elkövetett gyilkossági kísérletért állították bíróság elé – a tettesek vajon továbbra is ismeretlenek lennének? –, hanem csendháborításért.

Traian Chebeleu azt is kifogásolta, hogy a magyar kolléga nem nyilvánított részvétet M. Cofariunak a pogrom idején történt bántalmazása miatt, „akit magyar nemzetiségű személyek kegyetlenül megvertek Marosvásárhely központjában. Minek tulajdoníthatjuk ezt a mulasztást – tette fel a román delegációvezető a szónoki kérdést –, vajon annak-e, hogy M. Cofariu egyszerű paraszt, vagy annak, hogy román nemzetiségű?”

Ha már részvétnyilvánításoknál tartunk, ez megilletné a márciusi hat halálos áldozat (négy magyar: Csipor Antal, Gémes István, Kiss Zoltán és Sipos Antal, és két román: Simion Frandes és Teodor Rusu) hozzátartozóit is, de róluk rendszeresen megfeledkezik a román propaganda és diplomácia.

Cofariuhoz hasonló sérülést még sokan elszenvedtek. Miként mondjuk a verduni hősi halottakat is, a szánalom és az emlékezet megilleti mindannyiukat, a mundértól függetlenül. Függetlenül attól is, hogy Cofariu – félrevezetett agresszorként – kifejezetten „magyart verni” érkezett akkor Marosvásárhelyre. Ő is ugyanazoknak az áldozata, mint az előre megfontolt szándékkal megtámadott magyarok.

Hogy ki az igazi bűnös – vagy kik az igazi bűnösök –, minden bizonnyal ezt Chebeleu úr is tudja. De egyelőre azt hiszi: ha nem mond igazat, jobban szolgálja hazáját. Tévedni emberi dolog.

• Külföld