Daniel Kumermann

Nyomtatóbarát változat

Még szünidejét tölti a cseh–szlovák szövetségi parlament, de a levegőben már erezni az eljövendő viharok szelét. A képviselők emlékezetében még élénken él a rózsaszínű tank képe és a szovjet puccs okozta sokk, de már kardjaikat élesítve készülnek az új parlamenti ülésszakra, amely biztosan minden lesz, csak csendes nem, és, attól tartok, megfontolt sem.

Kicsit még a tankról. A kommunista uralom egyik legnagyobb emlékműve egy óriási kőtalapzaton áll, Prága ötödik kerületében Smichovban. Minden bizonnyal azért emelték, hogy állandóan emlékeztesse az embereket, a náci uralom alóli felszabadulásuk egyedül a szovjeteknek köszönhető (megengedve, hogy a cseh–szlovák kommunisták kicsit besegítettek).

A tank rögtön a forradalom után a viták homlokterébe került. Elmozdítsák, hova tegyék, meghagyják? Még tart ott a huzavona, amikor a prágai művészeti főiskola egyik diákja elhatározta, hogy a maga módján oldja meg a problémát. Egy áprilisi napon egyszerűen rózsaszínűre festette a tankot. A városban volt miről beszélni, a helyi hatóságok pedig a megoldhatatlan probléma helyett egy sokkal könnyebbet találtak maguknak. Kiküldték embereiket, hogy fessék újból zöldre a tankot, a diákot pedig huliganizmussal vádolták. Előre látható volt, hogy ez a vád, melyet a kommunista hatóságok igen gyakran alkalmaztak a múltban, nyilvános tiltakozást vált ki.

Sajnos az a testület reagált a legszerencsétlenebbül, amely a törvényesség forrása kellene hogy legyen – a szövetségi parlament. Néhány képviselő, ahelyett hogy kézenfekvő módon megpróbálta volna a parlament elé terjeszteni a Btk. e gyűlölt paragrafusának eltörléséről szóló javaslatot, a szövetségi parlament jelével ellátott ruhákba öltözve transzparenseket helyezett el (egy kis publicitás mindig jól jön a közelgő választások előtt…), és újból rózsaszínűre festette a tankot. Sőt annyira nagyvonalúak voltak, hogy még parlamenti mentelmi joguk megvonását is felajánlották erre az alkalomra. Bizonyára nem véletlen, hogy csaknem valamennyien kezdeményezők voltak a hírhedt parlamenti átvilágítási ügyben is. Egyetlen ügyész sem vette őket komolyan, és büntetőjogi eljárás sem indult ellenük. Így nem osztozhattak a művésznövendék „meghurcoltatásában”.

Igazán komolyan csak az ambícióikat vandalizmusban kiélő pszichopaták vették őket. Az ország minden sarkából lefestett, megbecstelenített emlékművekről érkeztek a hírek. Hogy a legbántóbb esetet említsük: 1969 mártír diákja, Jan Palach emléktábláját kétszer is fehérre festették. A „festegető” képviselők egyike sem ismerte el, „bár ezért a sajtó egy része hevesen támadta őket”, hogy a törvény, még ha nem szeretik is, felette áll a személyes érzelmeknek. A képviselők tekintélyes része hajlamos a jog fogalmát nevetséges absztrakciónak látni. Most viszont hozzájuk is elértek a moszkvai puccs fenyegető hullámai.

Az elszabadult indulatokat legjobban Josef Lux, a Néppárt vezetőjének csatakiáltása fejezi ki. A ’68-as szovjet bevonulás évfordulóján rendezett tüntetésen kijelentette, hogy lehetetlen megszabadulni a kommunizmustól, amíg ténylegesen a kommunisták uralkodnak. Meghatározásában nem kicsinyes: szerinte mindenki kommunista, aki valaha is tagja volt a pártnak. Az sem mentség, ha az illető az elmúlt húsz évben végig ellenzékiként harcolt a rendszer ellen. Miközben maga Lux úr ugyanazt az időt kicsinyke politikai karrierjének kiépítésére fordította, abban a pártocskában, amely semmi egyéb nem volt, mint a vörösök álellenzéket játszó udvari bolondja.

Biztosak lehetünk benne, hogy az új ülésszak első parlamenti indítványa nem a környezet tragikus állapotáról vagy a gazdaság átalakításáról szól majd, hanem arról, hogyan tiltsanak ki bizonyos embereket bizonyos pozíciókból és intézményekből. Néhány józanabb képviselő talán megpróbál némi törvényességet és racionalitást vinni a dologba, de a Vox Populi fejeket követel majd. Kétségtelenül forró ősz előtt állunk.

(Prága)

• Külföld