Csarnai Attila

Nyomtatóbarát változat

Középmagas, barna hajú, farmernadrágos, közepesen kopott kabátú, szóval teljesen átlagos kinézetű férfi állt az egyik úttorlasz előtt, és irányította a forgalmat. Ilyen szokásos, mindennapi emberek terelték az autókat az utcákon vasárnap, a taxisblokád harmadik napján, amikor az ország kezdett fellélegezni, egy-egy sávon már közlekedhettek az autók.

Ez a férfi semmi különöset nem tett, csak néha felemelte a karját – erre lassítottak vagy megálltak az autók –, aztán másik kezét lóbálni kezdte, mire a kocsik megindultak. Nyugodt, kimért mozdulatok voltak ezek, azt mutatták, hogy éppen miként kell cselekedni. Szépen, sorjában haladtak az autók, akárcsak a legnagyobb forgalom idején, amikor a rendőrök végeznek hasonló karmozdulatokat. Most ez a férfi volt a rendőr, ami mégiscsak szokatlan, meglepő, bármennyire is jól intézte a dolgát.

Valószínűleg maga sem gondolta, hogy egyszer rendőri feladatokat lát majd el, intésére kocsik állnak meg, s haladnak tovább. Nem számíthatott rá, hogy tőle bármi is függhet, beleszólhat egy s másba. Hétköznapi ember volt, aki ugyanúgy élt, mint bárki más: reggel felkelt, mint a többiek, dolgozott gyárban vagy autót vezetett, s este időben lefeküdt, hogy másnapra ne legyen fáradt. A szabályokat betartotta, mert törvénytisztelő. Az újságokból megtudhatta, hogy mindannyiunk, így az ő élete is jó irányba fordult, immár demokrácia van, erre szavazott a nép. Szabadon nyilváníthat véleményt, választhat a pártok között, s azt is megteheti, hogy adott esetben nem megy el szavazni. Végeredményben az is egy álláspont, még ha sajátos is, tudja ezt mindenki nagyon jól.

A középmagas férfi, aki most rendőr volt, bizonyára furcsállta is a helyzetét. Eléggé el nem ítélhető módon egyszeriben felrúgta a szabályokat, törvényt nem tisztelően megbénította az ország közlekedését, hatalmas káoszt idézett elő. Aggódott a nép, megegyezésre várt a haza. Megengedhetetlen, hogy néhányan – egyesek – lezárják az utakat, zsarolják a kormányt. S ez igaz, ezért is volt furcsa a helyzet.

De az átlagos kinézetű férfinak más járt most az eszében. Arca mintha némi elégedettséget tükrözött volna, mert fontosnak érezhette magát. Ott állhatott az utca közepén, és irányíthatta a forgalmat. Azt tette, amit régóta szeretett volna: tudni a dolgok menetéről, beleszólni sorsának alakításába. Néha rendőrnek lenni, a hatalom részesévé válni: vegyék végre észre őt.

Három napig erre a kisemberre figyelt az ország, még ha sokan szidták is. Lehetett taxis, magánfuvarozó vagy más is – a vágy ugyanaz: a hatalom ne söpörhesse félre az utca emberét. Ne higgye azt, hogy bármit bármikor megtehet. Már nem a benzináremelésről volt szó. Inkább arról: minek tekinti a hatalom az utca népét. Hajlandó-e vele szóba állni.

Fogas, izgalmas kérdések.

Alighanem ez is szavazás volt, akárcsak tavasszal vagy legutóbb, a helyhatósági választásokkor. Csak most útonállók módjára nyilvánítottak véleményt sokan, s ez mégsem helyénvaló. De komolyan vette volna-e a kormány az elégedetlenkedőket, ha azok nem így cselekednek? Volt-e stílusbeli változás azóta, hogy az utóbbi választások is érdektelenségbe fulladtak?

A középmagas férfi ekkor széjjelnézett, hogy szabad-e az út, majd felelőssége teljes tudatában felemelte jobb karját, baljával pedig jelzett: indulás. Néhány autós visszaintett, hogy rendben, mire a férfi arcán különös, örömteli elégedettség futott át.

• Belföld