Richard Wagner

Nyomtatóbarát változat

1941–42 telén Riga mellett 60 000 zsidót végeztek ki az SS-ek és lett kommandósok. Az idei megemlékezésen a lett miniszterelnök elismerte, hogy a lettek is bűnösök, de hozzátette, nem szabad elfelejtenünk: a kivégzettek magukat okolhatják halálukért, hiszen a megtorlás azért következett be, mert 1940-ben oly lelkesen fogadták a szovjet megszállókat.

Honnét ez a cinizmus? Honnét ez a hang, mely alól egyetlen kelet-európai ország sem kivétel? Antonescu, aki a második világháború alatt fasiszta-katonai diktatúrát vezetett be Romániában, akit 1946-ban háborús bűnösként ítéltek el és kivégezték, most emlékünnepségek hőse, miközben tagadják a romániai zsidók üldözését és kiirtását, legfőképpen Románia bűnrészességét. Őrült történelmi képzet van kialakulóban a kommunizmus utáni Kelet-Európa mély válságában, a közvéleménybe és a napi politikába ágyazottan. A blokád alól mélységesen hamis múltkép tűnik elő.

A kommunizmusból örökölt nyilvánosságnak ugyanakkor egyre kevésbé van nyelve saját ellentmondásai megfogalmazására: az értékeket vákuumba terelte, a fogalmakat elpusztította. A fasizmus fogalmát is. Minden valódi vágy csak vélt ellenfelet fasisztának bélyegzett. Így lettek fasiszták a Kelet-Európában ragadt német kisebbségekhez tartozók, a keresztény ellenzékiek, a polgárság, sőt a sztálinista perekben kommunisták is szerepeltek a fasizmus ügynökeiként. A fogalom így gyökeresedett meg a hivatalos nyelvezetben is. A romániai Securitate még a 70-es években is azzal vádolta a baloldali „Bánáti Akciócsoport”-ot, hogy fasiszta propagandát terjeszt – holott „csupán” német kisebbséghez tartoztak.

A jugoszláviai konfliktusban a szerb politikusok – a csetnikvezér Seseljtől kezdve Milosevics elnökig – mindenki fasiszta veszélyről beszél: a horvát függetlenséget értik alatta. Így lesz a fasizmusvád politikai diszkreditáció eszköze. Egyre inkább az a képtelen helyzet alakul ki, hogy a kommunisták maguknak sajátítják ki az antifasizmust mint értéket, amely így végképp kiüresedik. Ez a fejlemény közvetlenül a második világháború után kezdődött, amikor a propaganda a fasizmust a németekkel azonosította. Így keletkezett az a kényelmes, háború utáni antifasizmus, amely a többi népnek lehetővé tette, hogy a fasiszta bűnökről szépen elfeledkezzen. Bár a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus valóban döntő szerepet játszott, a többi európai országban kialakult irányzatok is hathatósan, sőt kezdeményezésre készen működtek együtt velük. Utaljunk csupán a horvát usztasákra és a román Vasgárdára.

A háború utáni antifasizmus vakvágányra terelte az antifasizmus történelmét. Gyermekkorom a romániai Bánátban telt, amely az 50-es években tele volt szovjet antifasiszta háborús filmekkel, ahol a németeket nevetséges vagy rémisztő náciknak ábrázolták. Vasárnapról vasárnapra vittek minket, iskolásokat a filmmatinékra, hogy ne mehessünk templomba. Így kapcsolódott össze a háború utáni antifasizmus fogalmaiban a fasizmus a németekkel, elfedve, hogy egész Európára kiterjedő jelenségről van szó.

A probléma valódi, kritikai feldolgozását megakadályozta a hidegháború és a bolsevizmus manipulációja. Most pedig a mindenen eluralkodó függetlenségi eszmék és a nemzetállam ragyogó eszménye áll a valódi magyarázat útjában. Különösen végzetes lehet az, hogy a kelet-európai országok rendszerint csak a világháborúk közti időszakot ismerik el – és dicsőítik – saját, valódi független állami létük egyedüli korszakaként. Valóban: Szlovákia és Horvátország csak a második világháború éveiben volt „független” állam – Hitler vazallusaként. Az állami függetlenség a fasizmus képében jelent meg. Nem véletlen, hogy Pozsonyban nemrég már több ízben tüntettek Tiso-képekkel, Horvátországban a hajdani jugoszláv máskéntgondolkodó, Paraga militarista politikai szervezete ideológiailag közel áll Ante Pavelic fasiszta usztasáihoz.

A kelet-európai nacionalizmus a 30-as években nem csupán autoriter, hanem fasiszta vonásokat is öltött. Nemcsak a kemény Pats (Észtország), Ulmanis (Lettország), Pilsudski (Lengyelország), Horthy (Magyarország) vagy Antonescu (Románia) volt nacionalista: követeléseiket a fasiszta hatalmi csoportok messzemenően magukénak vallották. Ezért lehetnek ma a fasiszta vezérek szabadságharcos szimbólumok és nemzeti hősök. Pavelic a független horvát államot vezette, Tiso a szlovákot, amelynek függetlenségét Hlinka – akiről a Hlinka-gárdát elnevezték – vívta ki, Antonescu a Szovjetunió által 1940-ben elfoglalt Besszarábiát és Bukovinát 1941-ben visszahódította. Ezzel egy időben a kelet-európai fasiszta rendszerek a kommunizmus ellen harcoltak. Így lettek ezek a vezérek Horthytól Antonescuig egyik pillanatról a másikra fasisztából antikommunista hősök.

(A cikk, melyet rövidítve adunk közre, a Frankfurter Allgemeine Zeitung január 18-i számában jelent meg.)

• Külföld