Roland Hofwiler

Nyomtatóbarát változat

Pedig valódi fordulatot ígért mind a 11 párt, csoport és alcsoport, ám a választás előestéjén Ramiz Alia egy váratlan taktikai lépéssel keresztülhúzta összes ellenfele számítását. A kommunista pártot több „demokratikus” szervezetté alakította (Dolgozók Demokratikus Frontja, Veteránszövetség, Szocialista Nőszövetség, Szocialista Ifjúsági Szövetség), amelyek a választási listán külön-külön léptek fel, ám a választás után egyik pillanatról a másikra újból egyesültek, azzá, amik mindig is voltak: „Kommunista blokká”. Így nyertek el az első fordulóban a 250 helyből 162-t, a legnagyobb ellenzéki erőnek, a Demokrata Pártnak 65 hely jutott, míg a többiek egyetlenegyet sem szereztek meg. Csak a görög kisebbség pártja, az Omonia tudott három helyet kiharcolni. A második fordulóban Aliáék minden különösebb nehézség nélkül megszerezték a maradék helyek jó részét is, így abszolút többségben lesznek, ugyanúgy, mint eddig.

Hogy is történhetett mindez? Hibásak voltak a becsléseink – ismeri el Genc Pollo, a Demokrata Párt szóvivője –, nem tudtuk radikálisan cáfolni azokat, akik december óta híresztelték, hogy nem szabad megbízni a jelenlegi ellenzéki vezetőkben, a nómenklatúra képviselői azok is mind. Ráadásul még ez az erősen kompromittált ellenzéki gondolat sem juthatott el a városi központoktól elzárt „hátországba”, a hegyvidékekre, ahol pedig az albán lakosság 65%-a él. Itt igazából csak a helyi kolhozelnök szavának van súlya, aki minden további nélkül letartóztatással válaszolhat a kritikára. A Jogvédő Fórum sajtóközleménye szerint jelenleg több száz politikai foglyot tartanak börtönben Ramiz Alia bírálatáért vagy egy Sztálin-szobor leköpdöséséért.

A választás vasárnapjára azonban nemcsak az efféle jogtiprás vet árnyékot, hanem az is, hogy voltaképp egyetlen párt sem jelentkezett igazán határozott programmal, a katasztrofális gazdasági helyzet orvoslására pedig végképp nem volt radikális javaslatuk. A Demokrata Párt ugyan fölvetette a termelőszövetkezetek teljes privatizálását, ám mindez hiába, ha a kommunista párt az állami tulajdon megtartására voksolt.

Ramiz Aliának más ügyekben is sikerült kifogni az ellenzék vitorlájából a szelet: egymás után nyitotta meg újból a templomokat, a raktárakból, tornatermekből újra mecsetek, zsinagógák lettek.

Enver Hodzsa ledöntött szobrait ugyan nem állították vissza, csupán szülővárosában, Gjirokastrában, „vívmányainak” bírálatát azonban újra kíméletlenül elfojtják. A rezsim megdöntését az utolsó pillanatban megakadályozták, s jórészt az ellenzék hallgatólagos beleegyezésével. Aki csak teheti, elhatárolja magát a „huligánoktól”, „anarchista diákoktól”, még az ellenzék sem vette a fáradságot, hogy szót emeljen a „rendzavaró” elemek ellen indított hajtóvadászat ügyében.

A választási harcok elülte után még egy másik, hallatlanul robbanásveszélyes „csomagtól” is kell tartani. A választási kampányban minden szorítóba álló párt megpróbálta meglovagolni az újjáéledő nemzeti érzést, különösen a koszovói albánokban ébresztettek hiú reményeket. A Demokrata Párt már legelső programdokumentumában határrevíziót hirdet meg, a kommunista külügyminiszter, Muhamet Kapllani pedig ezt írja a Zeri i popullit című lapban, a Központi Bizottság orgánumában: „Koszovó kérdése nyilvánvaló történelmi igazságtalanság következménye. Európa már konkrét példát adott arra, hogyan lehet két félbevágott nemzetet újraegyesíteni: mért ne lenne ez lehetséges az albán nemzet esetében is?” A szerb válasz persze nem késett soká: „Koszovó mindig szerb marad – megvédjük, akár fegyverrel is” – jelentette ki egyebek közt Slobodan Milosevics is. A nyilatkozatháború egyre jobban elmérgesedik, ám ez a választásra készülő tiranai városatyákat a legkevésbé sem zavarta abban, hogy a főváros címere fölé rikító plakátot biggyesszenek: „Európára várunk, és Európa vár ránk.”

• Külföld