Heiszler Vilmos

Nyomtatóbarát változat

’93 augusztusa – eltekintve az egyre szentebbé váló István-napi megemlékezésektől – újabb évfordulóval késztet visszatekintésre, számvetésre: 25 éve annak, hogy Prága irányában feldübörögtek a Varsói Szerződés testvéri tankjai. Mit is jelenthet ma, ’93 augusztusában ez az évforduló, amikor Európa-szerte megmosolyogják ’68 tavaszának és nyarának demokratikus szocializmusért lelkesedő aktivistáit? Mit mondhatunk a prágai tavaszról most, amikor mintha 150 évvel mentünk volna vissza a politikai gondolkodás fejlődéstörténetében, s konzervativizmus és liberalizmus jelenti a szalonképes eszmeáramlatokat, s szocializmusról beszélni jobb társaságban manapság legalább akkora illetlenségnek számít, mint mély böffenet egy kiadós ebéd után?

Az persze csak pikánsabbá teszi a politikai kényeskedést, hogy a ma politizáló nemzedék derékhada voltaképpen ’68-ban szerezte első felnőttkori politikai élményeit. A mai negyvenesek annak idején, ’68 tavaszának friss leget ígérő hónapjaiban Párizs, Varsó, Belgrád és Prága fejleményeit figyelték, az igényesebbek pedig up to date követték az amerikai és a német diákmozgalom eseményeit. ’68 tavaszán úgy tűnt, hogy a világ alternatívjai is egyesülnek: Vietnam és Csehszlovákia mellett tüntettek a nyugati és keleti establishment ellenfelei. De feltűntek már a törésvonalak is: a Prágába látogató német diákok csodálkozó értetlenséggel észlelték cseh barátaik lelkendezését olyan dolgok iránt, mint piacgazdaság vagy képviseleti demokrácia – Nyugat és Kelet között ismét kommunikációs zavar keletkezett, mint annyiszor ’68 előtt és után.

Nálunk sem volt másképpen: az új gazdasági mechanizmus első éve gazdasági megújulást ígért, s a marxi tanokon felcseperedett értelmiség izgatottan leste-várta, vajon a gazdasági alapban bekövetkezett változásokat követik-e engedelmesen a felépítményiek is. Sokat ígérő hírek keringtek a kultúra és tájékoztatás területén várható könnyítésekről, s szétkapkodták a Magyar Hírlap próbaszámait, egy legalábbis szalonellenzéki lap lehetőségét remélve a kis formátumával a pártsajtótól valóban eltérő újságtól. (A Magyar Hírlap útja – ellenzékinek remélt lapból kormányszócső, majd a rendszerváltás után a liberális szellemiségű sajtó oszlopos orgánuma – sűrítve hordozza mindazokat az eszmei változásokat, melyeken a ’68-as reformnemzedék átment.) ’68 tavaszán megmozdult valami a magyar közéletben is, sokat ígérő tavasz volt az, melyet az augusztusi csehszlovákiai bevonulás sem tudott lefékezni, sőt az afölött érzett felháborodás bizonyos ösztönző erőt is adott. Így pl. a bölcsészkari reformkövetelések ’69 tavaszára kristályosodtak ki, s indikáltak egy kisebb méretű mozgalmat. Ekkorra formálódott ki az a sajátos koalíció, mely mintha előképe lett volna a ’89–90-es kerekasztalnak: radikálisan reformpárti ifjúkommunisták, a nyugat-európai diákmozgalmak felé orientálódó, a rendszert baloldali szókészlettel bíráló, társadalomtudományokat tanuló mozgalmárok s a népi gondolattal rokonszenvező Eötvös-kollégisták koalíciója söpörte ki a kari KISZ-vezetésből az apparatcsikokat. A mozgolódást hamar leállították: megpróbálkoztak a pártkorifeusok a népi–urbánus ellentét felélesztésével, az újonnan felszínre került vezetők lekenyerezésével, fenyegetéssel – nem is eredmény nélkül. A ’68–69-es év pesti bölcsészkari mozgalmai mégis fontos mérföldkövet jelentettek a legújabb kori magyar politikai kultúra fejlődésében, s nem csoda, hogy a mai politikai elit számos figurája ott tette első lépéseit a politikai táncparketten.

Volt egy másik fontos eleme is 1968 magyarországi hatásának, legalábbis az én számomra: kiderült, hogy az internacionalista segítségnyújtásról papoló kommunista vezetés nacionálbolsevista szólamokat is bevet, ha a helyzet úgy kívánja. A ’68 őszén az egyetemen megjelenő pártpropagandisták, akik „aktívaüléseken” magyarázták a bizonyítványt, nem mulasztották el a ’68 nyarán Szlovákiában megjelenő magyarellenes hangokra való utalást, s cinkos szemhunyorítással céloztak arra, hogy a dél-szlovákiai magyarlakta területen magyar katonaság állomásozik. Ez a piszkos propaganda az egyetemen hatástalan maradt ugyan, az értelmiség szélesebb köreiben azonban hathatott. A kritikus augusztusi napokban, amikor éppen Szombathelyen töltöttem nyári könyvtári gyakorlatomat, alkalmam volt a könyvtárba látogatóktól hallani: „…úgy kell a büdös tótoknak meg cseheknek, most ők is megkapták: miért legyen nekik jobb, mint nekünk?!” Vagy: „…talán még vissza is kapunk valamennyi területet az oroszoktól…” s más hasonló épületes bölcsességeket. Ezek szerencsére elszigetelt hangok voltak, a kollégák és a látogatók többsége hallgatva vagy óvatos megjegyzésekkel jelezte egyet nem értését.

Saját, a csehek és szlovákok iránt addig táplált enyhe, de tagadhatatlanul meglévő ellenszenvemet viszont a heves együttérzés és érdeklődés érzése váltotta fel. A brutális szovjet beavatkozás, ’56 és ’68 kézenfekvő párhuzama felszínre hozta a kelet-közép-európai népek sorsközösségét, egymásrautaltságát, a megosztottság, a nacionalista gyűlölködés értelmetlenségét és káros mivoltát. Nem volt nehéz dolga tanáromnak ’69 tavaszán, amikor cseh témájú szakdolgozatra beszélt rá. A nacionalizmust egyszer s mindenkorra mélységesen megutáltam, s elkötelezett híve lettem a kelet-közép-európai szolidaritásnak.

Persze azóta sok minden megváltozott: Che Guevara és Rudi Dutschke pesti híveiből Hayek és Thatcher leghitelesebb honi apostolai lettek, mutatván szellemi mozgékonyságukat és rugalmasságukat; a reformkommunisták szociáldemokratává vedlettek át, de az emberarcú szocializmus ábrándképét már ők sem kergetik. A pesti bölcsészkar izgága diákjaiból beérkezett irodalmárok, esztéták, filozófusok, politikusok, sőt üzletemberek lettek, s ’68 tűnő emléke egy fiatalkori szép fellobbanás visszfénye csupán, talán az utolsó az elvesztett illúziók közül. Ami utána következett nem sokkal: Gdansk, 1970, már egy egészen más fejezet, a kommunizmus bukásának előjátéka volt.

• Befejezetlen múlt