Dmitrij Alekszandrovics Prigov

Nyomtatóbarát változat

Egy német üzletember az elegáns kávéházban megmutatta nekem a naptárát, egy találkozó volt beírva valami némettel (vagy japánnal, vagy amerikaival) kerek egy évvel (lehet, hogy kettővel) későbbre a világ valamelyik távoli sarkának távoli hoteljében. Meg volt rendelve az étteremben az asztal, fehér, ropogósra keményített asztalterítővel, áttetsző borospoharakkal, lenyűgöző kilátással a békés tengerre.

El lehet képzelni kifinomultabb gyilkosságot, mint hogy valaki áldozatának üveges szeme elé löki ezt a naptárat, és azt ordítja: Idenézz! Itt az egy évre előre rendelt asztalod! Itt a ropogós asztalterítőd meg a tengeri panorámád!

Na, jó.

Hogy mitől olyan magától értetődő a jövő, mintha csak a jelent kettőznénk meg, ez érthetetlen. Hisz a jelen már abban a pillanatban elveszti valóságosságát, amikor felmutatja az előttünk állót mint nem valóságosat.

Ó! A legveszélyesebb valamit várni, megpróbálni áthatolni azon a horizonton, amelyet eddigi gondjaink és reményeink tehetetlenségi sebességének egyenes vonalú meghosszabbítása rajzol. Ó, ismerjük mi ezt! Ismerjük ennek a bajnokait, tudjuk, mit hoz az ő világmegváltó munkálkodásuk. Álmaink és várakozásaink elúsznak és feloldódnak a kozmoszban. Nem, nem! Nincs jövő év! Egyáltalán, jövő sincs! Nincs megfogható és berendezett jövő! Vannak álmok a jövőről, azaz a jelenről, amely, mint vizsgálódásunk során kiderült, szintén nem létezik!

Általában pedig, természetesen, nekem is vannak terveim a jövőre nézve. Például, hogy 2000-re meg kell írni 20 000 verssort (17 000 már kész), az elkövetkezendő években meg kell rendezni néhány száz kiállítást – ezekről van néhány elképzelésem. Igen, és, persze, a terveim között szerepel, hogy egy-két év múlva találkozom egy fontos emberrel a világ valamely távoli sarkának távoli hoteljében, a vendéglőben, a fehér terítős asztalon áttetsző borospoharak, lenyűgöző kilátás a békés tengerre.

Szóval, minden remekül fog menni.

(Fordította: Hegedűs Judit)

• Költői kérdés