Necz Dániel

Nyomtatóbarát változat

Ismertem egyszer Csipkerózsát,
bombanő volt, habos-babos,
verset írtam sokszor neki,
hogy milyen szép és illatos.
Kinevetett, rúzsnevetéssel, lakkozottan,
à la mode, bálba járt és pezsgőzött,
de nem bírta az alkoholt.
Jeges eső hullt aznap, és ő
elaludt a kapu alatt. Tépte haját,
ruháját, és betakarta kék hideggel
a késő őszi fagy.
Ráfagyott a szépség, s ő úgy feküdt kristálycombbal,
mint egy hellén szobor, megrepedt
a vad szelekben, és szétszóródott,
mint bolydult hangyaboly. Felolvadtak
darabjai, ujja, szája, néma cseppek;
szétmorzsolta őket az őszi nap, és
gyönyörködtek tócsájában a
kopottbarna madarak.
Hallom még csoszogását, ha éjjel
táncolni megy, rázza
a viharban repedtkék szoknyáját,
tudja, még ő a legszebb. Kitáncolja
vizes kis izmait, majd a gondolaton
elpihen. Leveti átfagyott
gönceit, és mellém fekszik csendesen.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges