Szarka Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Ismerősnek tűnnek Jindrich Streit dokumentumfotói, a tyúkokat etető pap, a tűzoltócsapat, a lőgyakorlatot végző nők Forman, Menzel és mások filmjeiből. Csakhogy ezeken a képeken nincs feloldás. Ez inkább egy szomorú, mintsem groteszk kiállítás.

A legkínzóbb probléma a magány. Egyéni és csoportos, legfeljebb kutyák, macskák, lovak, televízió (amely akkor is be van kapcsolva, ha már nincs adás) enyhíti. A fekete-fehér képek erősen szemcsézettek: az amúgy is brutális valósággal még brutálisabban szembesülünk. A szépség itt a gyengédség. Streité, ahogy meglátja és megláttatja „hősei” apró gesztusait. A fűben elnyúló férfi, fejét krumpliszsáknak támasztva, nem mozdul, nehogy fölébressze ölében alvó kislányát. Az alvó nő, Dési Huber István Alvó munkásasszonyához hasonló pózban. A bepólyált fejű öregember, akinek arcán a ráncok a reménytelenség kilométereit futják be.

Hangsúlyosak az ellentétek, arányban azzal a távolsággal, amely a vágyak és a lehetőségek között feszült a hetvenes–nyolcvanas években Sovinecben és környékén, Csehország egyik legszegényebb vidékén. Egy diktatúra szenvedő alanyait látjuk: alkoholtól eltompult alattvalókat, egyedül küszködőket. Különös, archaikus társadalom ez. Általános a közöny. A passzivitás a tiltakozás egyetlen lehetséges módja. Streit nem hagyja ki a falusi élet barátságos pillanatait sem: a kiscsikót leső gyerekeket, az idős asszonyt átkaroló idős papot, játékokat és nevetést. Közeliek ezek a képek: mint felvételek és mint gesztusok egyaránt.

Megtekinthető november 20-ig
Budapest kiállítóterem (Bp. V., Szabadsajtó út 5.)

• Rábeszélő