Pick Katalin, Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

A „Romasiedlung” Felsőőrön is a „faluvége”, de az útbaigazító rendőr pontosan tudja, hogyan illik nevezni. A Zigeuner kifejezés német nyelvterületen – különösen a hónap elején történt véres merénylet óta – nem használható egy kisebbségi csoport megnevezésére.

A várost tényleg felkavarta a gyilkosság, az osztrák kormány úgy érezte: Ausztria nemcsak az Európai Uniónak, de önmagának is tartozik azzal, hogy szimbolikusan is jelezze, a neonáci gyilkosságok nem lehetnek köznapi események. Közhely, hogy az osztrák társadalom – ellentétben a (nyugat)némettel – inkább elfojtani igyekezett a náci múltat, mintsem szembenézni vele, de az is tény, hogy a hivatalos Ausztria nem kívánja bagatellizálni a rasszista indíttatású gyilkosságokat.

Felsőőrön 1972 óta élnek mostani lakhelyükön a roma családok, a régi telep helyén épülő kórház akkor szorította őket pár száz méterrel odébb. Az „új periférián” – amely a várost övező erdő széle és a közelben húzódó közúti töltés miatt kijjebb már nem tolódhat –, a város lakásokat épített a szomszédos telken korábban „jogcím nélkül” élő romák számára. Később a földszintes sorházak mellett parcelláztak még néhány telket, ahol a tehetősebbek önálló családi házakat építettek. Az immár városi lakásokat (Gemeindewohnungen) bérlő cigányok idővel megelégelték a lakbérfizetést, mondván, a város elhanyagolja az épületek karbantartását. Az önkormányzat büdzséje gond nélkül lemondott a bérbevételről, viszont a szóbeli megállapodáshoz híven most már tényleg nem fordítanak gondot a lakásokra. A felsőőri romák tudomásul vették „se kívül, se belül” helyzetüket, Felsőőr is tudomásul vette a romákat. Végleg ez a terület lett a „cigánysor”.

A telep lakásait fürdőszobával és WC-vel építették, de a kémények csak itt a szélen füstölögnek. A fafűtés jelzi: itt valami más kezdődik. Közelről a sorházak ócskábbaknak tetszenek, mint az átlagos – újabban hol rózsaszínűre, hol halványzöldre festett – tüchtig osztrák családi házak, de itt is éppúgy szelektíven gyűjtik a háztartási hulladékot, mint egész Ausztriában. A házak között autók parkolnak – többnyire persze jó tízéves Opelek és Mercedesek –, de a kint szárított ruhák itt sem hiányoznak.

120 ember él itt, és bár sokuk neve magyar, magyarul már senki nem tud. Vendéglátónk – ötvenes férfi – is csak németül beszél, noha családja valamikor Szombathelyről települt ide. Nagyszüleit náci koncentrációs táborban ölték meg, apja – akit útépítésről hurcoltak el – a családból másodmagával túlélte a Holocaustot, hat testvére azonban odaveszett. Ő maga régiségekkel üzletel, évente kétszer kifizeti a helypénzt, és a grazi vagy Wiener Neustadt-i vásáron igyekszik értékesíteni portékáját. A telepen élő férfiak zöme „főállásként” bécsi gyárakban vagy építkezéseken dolgozik, az asszonyok közül többen konyhalányként vagy mosogatóként egészítik ki a család jövedelmét. Minél távolabb mennek, annál nagyobb eséllyel kapnak munkát. Felsőőrön csendes ellenszenvvel fogadják a munkáért kopogtató romákat, a szomszédos baleseti kórház vezetése – nem is nagyon titkolva előítéleteit – egyáltalán nem hajlandó őket alkalmazni.

A gyerekeket reggel iskolabusz viszi a tanórákra – együtt a többiekkel. Ez azonban nem volt mindig így. A felsőőri roma érdekvédelmi szervezet az elmúlt években harcolta ki, hogy a telepen élő nebulókat ne irányítsák automatikusan kisegítő iskolába. Az alapfokú iskola utáni szakmatanulás még ma is csak szórványos, a gyerekeknek akkor van rá esélyük, ha sikerül nem felsőőri – és ha lehet, nem burgenlandi – mestert találni.

A romák elnézően szemlélik a telep felé közelítő idegeneket, akik őket akarják „megnézni”; rutinosan válaszolgatnak az újságírók kérdéseire, akik a merénylet óta egymásnak adják a kilincset.

„Neonácik voltak” – visszhangozzák a helybeliek a hivatalos álláspontot, miszerint semmiképpen sem valamiféle helyi konfliktus elfajulása okozta a tragédiát. Jólesően fogadták a kormányzati és társadalmi szolidaritást, bár jól értik, hogy legalább annyira politikai, mint emberi gesztusról volt szó.

„Azért, ha lenne pénzem, odaköltöznék ahol nincsenek romák” – mutat vendéglátónk búcsúzóul – némi öniróniával – az átellenben magasodó domboldal családi házaira.

• Külföld