–kozák–

Nyomtatóbarát változat

Sz. Pál Jánost majd 21 évi folyamatos munkaviszony után kiszekálták munkahelyéről a ’79-es Charta-aláírás után. Nem, nem rúgták ki, csak rávették, hogy ő mondjon föl megelőzendő a későbbi keményebb eljárást. (Ismerős módszer, jelen sorok írójával is ezt játszották el.) Sz. Pál János –hogy azok is értsék, miről beszélek, akik más kategóriákban fogalmazzák meg a világot, mint jómagam – finom úriember, akinek, ha azt mondják, mennie kell, fogja a sátorfáját, és megy. Mindez 1980 áprilisában történt. Azóta Sz. Pál János munkanélküli, de még idejében beíratta a személyi igazolványába, hogy szabad szellemi foglalkozású, nehogy bekasztlizzák kmk-ért (gyengébbek kedvéért: közveszélyes munkakerülésért). De Sz. Pál János nemcsak finom úriember, hanem a magyar értelmiségiek egyik legkiválóbbika is (bár, ha nem lenne az, amit elmondandó vagyok, éppúgy érvényes lenne), aki már a hetvenes években egy (máig kiadatlan) nagyesszében összegezte az 1945 utáni kulturális életünket, s a szamizdatban folytatott közírói tevékenységével munkanélkülivé válása után magára irányította a III/III-as ügyosztály kifinomult figyelmét. (Ismét csak zárójelben: nála szerelték le talán elsőként és nagyon demonstratív körülmények között a lakásába beépített lehallgatókészüléket.)

Ahogy fogytak a nyolcvanas évek, úgy vált egyre kilátástalanabbá Sz. Pál János jövője. Alkalmi munkákból tengette életét, fölnevelte gyermekét, aki időközben elvégezte a középiskolát és az egyetemet is. Aztán egy napon – amikor már az antivilág vezetői is látták, hogy vége a játszmának – a TDDSZ lelkes és szívós aktivistáinak köszönhetően levelet kapott a Minisztertanács Rehabilitációs Bizottságától (dátuma 1990. május 8.), amelyben elismerik, hogy „az intézkedés Önnel szemben méltánytalan és igazságtalan volt Megkövetjük Önt – a Minisztertanács nevében is”. Lám, az utolsó kommunista kormány bocsánatot kért Sz. Pál Jánostól. Nemes gesztus, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy e levél előtt még határozat született arról is, miszerint: „a bizottság szükségesnek tartja, hogy a Minisztertanács hatáskörében megítélt munkajogi és társadalombiztosítási járandóság, az anyagi kárenyhítés méltányosan kiterjedhessen nemcsak a személyes szabadságukban korlátozottakra, hanem azokra is, akik huzamosan nem dolgozhattak képzettségüknek megfelelő munkahelyen.”

Sz. Pál János ezek után joggal hihette, hogy végre rendeződik a sorsa, annál is inkább, mert időközben két súlyos szívműtéten esett át, s állapota nem predesztinálta arra, hogy alkalmi munkákért kuncsorogjon. Glatz Ferenc, rövid miniszterségének utolsó, ám annál nemesebb gesztusával még személyesen biztosította a „jogsérelmet szenvedetteket” támogatásáról, de az új kormány, az új kulturális miniszter nem érezte magára nézvést kötelezőnek elődje emberileg és politikailag egyaránt tisztességes ígéretét. Ám Sz. Pál János erre nem gondolt, s kormányszinten is megerősítve igazában, a TIB biztatására és támogatásával fölkereste volt munkahelyét, illetve a Társadalombiztosítási Főigazgatóságot, s kérte, hogy fentiek figyelembevételével helyezzék rokkantnyugdíjba. Merthogy az jár neki. Munkahelyére sub titulo visszavették, s párhuzamosan, még ez év június 7-én megindult a rokkantnyugdíjazási procedúra. Öt hónap után érkezett meg Sz. Pál Jánosnak a határozat, amelyben – arra való hivatkozással, hogy öt évnél hosszabb ideig nem volt munkaviszonyban – értesítik, hogy a rokkantsági nyugdíj iránti kérelmét nem tudják teljesíteni.

Igaz, elismerik a 20 év 324 nap szolgálati időt, de az 1975. évi II. törvény 56. paragrafusa szerint Sz. Pál Jánosnak nem jár rokkantsági nyugdíj. Ennek a határozatnak azonban van két súlyos szépséghibája. Az első: a korábbi miniszteri, illetve kormányígéretet az új kormánynak akkor is be kellene tartani (s ez esetben különösen), ha közben nem változott volna meg a rendszer. A második: időközben a parlament megszüntette a hivatkozott törvényhely embertelen megszorítását, vagyis az öt évnél hosszabb megszakítás után is megmarad a nyugdíjjogosultság. S erről bizony, ha máshonnan nem, hát a feleségétől tudhatott volna a Társadalombiztosítási Főigazgatóság vezetője.

A határozat lehetővé teszi a 15 napon belüli fellebbezést. Nos, t. hivatal, jelen írást tekintsék fellebbezésnek, de nemcsak Sz. Pál János ügyében, hanem valamennyi politikai okok miatt a társadalombiztosítási díj befizetésében folytonossági hiánnyal bíró társa nevében is. (A viszonylag teljes névsor megtalálható a TDDSZ rehabilitációs munkabizottságánál, közelebbről Szalai Júliánál, Wollák Katalinnál vagy Gáspár Zsuzsánál.) Az illetékes kormányszervek feladata annak kimunkálása – miként arról Glatz Ferenc anno tájékoztatott –, hogy a kontinuitást hogyan állítják vissza. De vissza kell állítani! S mind Sz. Pál János, mind a többi érintett esetében úgy kell megállapítania nyugdíjat, illetve a fiatalabbak esetében a munkában töltött éveket, mintha nem történt volna megszakítás. Ez a minimum, amivel az új rendszer új hivatalnokai tartoznak azoknak, akik az elmúlt évtizedekben egzisztenciájukat is kockára téve fáradoztak a pártállam lebontásán.

Ha a Mikulás Sz. Pál János ablakba kitett cipőjébe a virgács mellé ezt a határozatot tette, jó lenne, ha a Jézuska, akár néhány nap késéssel is, letenné a karácsonyfa alá a bocsánatkérő levelet és a megnyugtató, immár emberséges és jogszerű határozatot. Sz. Pál Jánosnak (és a hasonló cipőben járó társainak) ugyanis jár, amit a Németh-kormány rehabilitációs bizottsága megígért. Jó lenne, ha az új kormány legalább azt a kevés jót, amit örökségül kapott, a haladó hagyományok közé sorolná.

• Belföld