Majoros Sándor

Nyomtatóbarát változat

Tematikus lapszámot általában két okból szokás készíteni: ha a szerkesztőség úgy véli, a földolgozott anyag több figyelmet érdemel, vagy ha egy kitüntetett témára szeretné ráirányítani az érdeklődést. Ezt a nyilvánvaló igazságot talán fölösleges is volna hangsúlyozni, ha az ilyesfajta törekvések nem lennének egyre gyakoribbak, olyannyira, hogy már-már jelenségként is kezelhetjük őket. Gombrowicz logikai bakugrását juttatják eszembe – a tematikus havilap nem az, ami, hanem az, ami nem – és ez különösen az Ex Symposion Domonkos Istvánnak szentelt duplaszáma esetén tűnik helyénvalónak.

Mert bizony jelenséggel állunk szemben, mégpedig az újraértékelés jelenségével, bár ez nem kimondottan a veszprémi székhelyű folyóirat „találmánya”. Ám az Ex – mint annyi másban – ebben is külön elbírálást érdemel. (Köztudott, hogy az utolsó pillanatban szakadt le a „nagy előd”, az őskövületként kimúlt Új Symposion mészvázáról.) A fennmaradás jelen esetben értékmegőrzést, sőt – a tematikus szám adta lehetőségek szerint – újraértékelést; pontosabban egy koherens, megbonthatatlannak látszó folyamatot, vagy mondhatnám: szerkesztői következetességet jelent.

A Domonkos Istvánnal foglalkozó kiadvány pontosan beleilleszkedik ebbe a képbe. Megmérettetése a lapnak, megmérettetése a költőnek. És ami talán ennél is lényegesebb: kockázatmentes vállalkozás. A garanciát Domonkos István költészetének „hófödte csúcsa”, a vajdasági irodalom nehezen megközelíthető magasföldje jelenti, a Kormányeltörésben címet viselő költemény. Nem csoda, hogy a közzétett esszék, tanulmányok szinte kizárólag ezzel a verssel foglalkoznak.

Domonkos, az ember, a figura szinte eltörpül a betonkemény, szinte mozdíthatatlan versmonolit mögött. Thomka Beáta rövid esszéje például a távolságtartást mint alaptézist vetíti rá a nyelvi és fizikai talajvesztés ellentmondásaira. Balassa Péter a menekülés kérdésköréből, Berta Péter a nyelvbiztonság és a közlésmód közötti egyensúlyról, Bazsányi Sándor a versben rejlő kettősségről értekezik. Az ember, a személyiség, a figura csak villanásokra tűnik föl itt-ott. Mintha a Kormányeltörésben a borgesi „Alef” szerepkörébe kerülne, vagyis olyan pontja lenne Domonkos életművének, amelyben annak minden egyéb pontja is megtalálható. Ragyogásától megfakul az Újvidéki elégia, a Kuplé, A bérgyilkos. Még azok is kitartanak mellette, akik – mint például Danyi Magdolna vagy Csányi Erzsébet – egyfajta Domonkos-tükör fölállításán fáradoznak.

És a Domonkos-próza? Az önarcképek, a reflexiók, a kései avantgárd jellegzetesen balkáni vetületei? Lovas Ildikó többet lát bennük: fölfedezi a hontalanság árnyait, Mikola Gyöngyi pedig a menekülés sürgető kényszerét. Illusztrációkként a kafkai szimbolikát sejtető patkány-víziót és az önarckép-novellákat olvashatjuk.

Aztán műfajváltás következik. Juhász Erzsébet és Váradi Tibor személyes hangú írásaiban lassanként föltűnnek az élmények, a közös emlékek, és mindenekelőtt az igazi, az eddig hiányolt „Domi”. Ő az a padlóra révedő, egy bárzongorista közönyével fölvértezett Donovan-utód, aki a moravicai könyvtárban muzsikál. Egy hatvannyolcas, szocializmustól megcsömörlött trubadúr. Gastarbeiter, önként távolodó. Az újraértékelés alanya és tárgya.

Az Ex kísérletet tett, hogy bebizonyítsa: Hatvannyolc nagy csalódása még ma is, most is eleven fájdalom. De ezzel a baljós üzenettel nem „varrhatta” el a Domonkos-szőttes cérnaszálait. Utóirat, egyfajta oldószer kellett ennek a számnak, olyan, mint például Pálinkás György víziója a Domonkost idéző hangokról, vagy Tandori Dezső sámánverse, ami lényegében le is zárja a tematikus szám valóban tematikus részét. Következhet tehát a nagy lélegzetvétel, és egy hajtűkanyar vissza a Balassa Péter-esszéhez: „A Kormányeltörésben-t legfeljebb újraolvasni tudom… Nem tudom, milyen ez a mű (jó-e, rossz-e), mekkora s mihez képest.” Igen: nem tudom, milyen ez a szám, jó-e, rossz-e, mekkora s mihez képest. De az szinte biztosra vehető, hogy előbb-utóbb ez is része lesz a Domonkos-mítosznak. Mert vajdasági vagy inkább „symposionista” viszonylatban már most mítoszról beszélhetünk; élő mítoszról, ami világviszonylatban is ritkaság. Találó Balassa megállapítása: egy menekült király, aki a menekülést mint kiváltságot érhette meg. Övé volt az elsőség, és ezzel együtt övé a visszatekintés joga és kiváltsága. Aki a nyomában lépked – és ezt az Ex Symposion szerkesztőgárdája nagyon is jól tudja – már egyszerűen csak menekült.

• Kultúra