lt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Nem tagadjuk, hűséges és figyelmes olvasóink előtt hiába is tagadnánk, hogy a Beszélőben szeretjük köztársaságunk múlt héten újraválasztott elnökét. Mikor Göncz Árpád a politikai nyilvánosság első vonalába lépett, a mi beszélős közösségünk ízlése és értékei szerint hibátlanul szólalt meg, pont úgy, ahogy kellett. S minden jel szerint így volt vele a nagy többség.

Ugyanezért, vagy másért – például taktikai megfontolásból – a baloldali és liberális sajtóban az elnök tabu alatt állt. Most a június 24-i Heti Világgazdaságban, ami mellesleg az irigyelt mérték a beszélősöknek, Babus Endre, akit mellesleg különösen nagyra becsülünk, Göncz másodszori megválasztása alkalmából ledöntötte ezt a tabut: higgadtan, ám kíméletlenül vesézte az elnököt, ahogy a HVG általában fel szokta dolgozni témáit.

A tabudöntés üdvözlendő. Igazából egyáltalán nem vezet jóra, ha a demokratikus nyilvánosságban bárki érinthetetlen. Ám Babus ezúttal legalábbis arányt tévesztett, sőt tévedett. S ezt nem csak azért tesszük szóvá, mert – mint említettem – szeretjük Göncz Árpádot, hanem azért is, mert sokakat veszteség ér, ha csalódniuk kell az elnökben. Ám csalódjanak, ha az elnök csalódást okoz, de ne csalódjanak tévedésből.

Babus megállapítja, hogy a nemzeti egység megjelenítésére hivatott elnök sajnálatosan csak a két kormánypárt szavazataival választatott meg, közjogi méltósága tehát a kormánypártok jóindulatától függ – ez sajna tény. Megemlíti, hogy a közvélemény-kutatások szerint a választópolgárok elég nagy többsége inkább közvetlenül szeretné megválasztani a köztársasági elnököt, s ez csökkenti a parlament által megválasztott elnök legitimitását – ez is figyelemre méltó faktum, bár maga az elnök vajmi kevéssé változtathat rajta. Ezután már egy elnöki döntést céloz meg a szerző: Göncz nem kérte saját átvilágítását újabb jelölése előtt, ahogy Torgyánné Cseh Mária indítványozta is, ha az átvilágítási törvény végrehajtása késik is. Az elnökjelölt-elnök azonban hallgatott, s tudomásul vette, hogy a közvetlen elnökválasztásra irányuló népszavazási kezdeményezésükkel is félretolt kisgazdákat a kormánykoalíció mindenféle érv nélkül, izomból leszavazza és kész. Vajon miért? Talán mert van mit takargatnia? S következik a nagy leleplezés: Göncz Árpádnak két életrajza van. Egy kanonizált, reprezentatív és egy valódi, amit még 1985-ben mondott magnóra, az akkor még fél-konspiratív Oral History számára, azután 1990-ben kiegészített, s noha eredetileg nem kérte zárolását, ám azóta „titkosította”. Miért? A cikkíró, ha az ’56-os intézetben elzárt jó négyszáz gépelt oldalas „titkos” szöveget nem is olvashatta, hozzájutott az archivista által készített rövid rezüméhez. Ebből megtudta, hogy Göncz Árpádot 1947-ben be akarta szervezni az ÁVO – akkor ijedtében még disszidálni is akart, noha az elnök nyilvánosság számára pingált önarcképének egyik fontos vonása, hogy soha meg sem fordult a fejében hazája elhagyása. S a slusszpoén: Göncznek van egy zsidó nagypapája, akiről nyilvánosan hallgatott mindeddig – csakúgy, mint boldogult Antall József miniszterelnök immár mindörökké a saját zsidó nagypapájáról, akinek létezését éppen a minap „leplezte le” Révész Sándor Antall-monográfiájában.

A közszereplő életének minden darabkája közüggyé válik. Ez igaz. Alighanem botlás, taktikai hiba titkosítani az Oral History-beli életrajzi interjút. De tévedés összekeverni az archivista rezüméjét az önéletrajzzal. Még nagyobb tévedés egyenlővé tenni az egyik nagypapát a másikkal, ha mindketten zsidók is. Egy antiszemitizmus gyanújába keveredő pártra támaszkodó Antall József önarcképén reflektorba kerültek a felmenők (akik közül az egyébként politikus zsidó nagypapa lemaradt), a miniszterelnök családi hagyományaiból vezette le saját politikai szerepét. Göncz Árpád megfeledkezhet a nagypapáról. Nem ősei érdeméből, hanem saját életével lett az, aki. Nem készült évtizedeken át elnöki szerepre. Alkalmasint esendő, a szédítő méltóságban a hiúság gyarlóságának engedő kemény, tiszta ember.

(Fotó: Szilágyi Lenke)

• Néző-pont