Nádasdy Ádám

Nyomtatóbarát változat

Külföld, jutott eszembe, ott van ez,
hogy piszok van és önfeledten úsznak
a reáltárgyak bütykei fölött,
hogy akkor hoznak ételt, keveset,
ha megéheznek, nincsenek befonva
a tartalékok képzésének örvén
az elmúlt és a jövendő napok
hurokcsomózott sűrű szőnyegébe.
Szőnyeg se volt, sőt ágy se igazán:
a földön volt a laticel, alája
(ha összenyomtam, föltüremkedett)
morzsák, gombok és hangyák menekültek,
minden magas volt, minden túl magas,
a sötétbarna ajtókeretek,
a kézrehajló hideg rézkilincsek,
a WC-tartály is fönt lebegett
a párás félhomályban, létra kellett,
ha éjjel, bódultan, instrukcióit
feledve, meghúztam, jaj Istenem,
sóhajtott álmosan, tudod, hogy föl kell mászni.
Külföldön élnek így, és önfeledten úsznak,
könyvek és majonézes edénykék között –
mi meg az ágy mögé, a falra rajzszögelt
irdatlan Párizs-térképet néztük, legelve,
a metróállomásokat suttogtuk össze,
vitatkoztunk, mi hol van, lábujjal mutattuk,
majd visszaengedtük, finom energiával,
meggörbült hátunkat a laticelre.

• Vers