Szöllősi Mátyás

Nyomtatóbarát változat

(32.)

RETARDATIO

Mostantól gyorsabb lesz a lassulás.
A nyár nagy tündöklése fel sem éleszt,
s azt hiszem, most először várok arra,
hogy minden kormosabb és hűvösebb legyen.
A természet meghal, részlegesen,
így nyilván belőlem is pusztulásra
ítéltetett pár hónapnyi semmittevés –
ahogyan fut a nyár, furcsán, odázva,
hogy lépteink alatt egyszer valami zaj
lehet.

A fapadon egy tompa test hever.
Mozog, mozdulni látszik, mintha élne.
Arca mosolyra fordul, pedig nincs oka
örülni; a lélegzés a szenvedélye
csupán. Néz, néz, minthogyha várna rám –
érdes szemében meglőtt vad lapul.
Szétszórt flakonok csoportos magányán
még tündököl a fény, kedvetlenül
ereszkedik alá néhány madár,
s az elhalt rokonokat körbejárva
csak bólogatnak, értelmetlenül.
Az öregek még hevenyészve ki-kijárnak,
de bosszankodva: időnk nem olyan,
mint néhány hete volt. És összegyűlnek,
akárcsak a halódó elefántok, egy helyen.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges