Szilágyi Andor

Nyomtatóbarát változat

Midőn:

– Vajh, miért hogy minket itten szívatnak, jó Ferencz… – fordula Professore Galváni Lajos barátjához Kölcseyhez, miközb’ gratiőz ujjai a békaczomb körül babráltanak, Kölcsey meg akkurát hegyezett rárótollát emelé ippeglen az alkonyi nap sugarai felé, valamint boltíves homlokán széles ívben szárnyallani kezdtenek a ránczok, mert hogyig fejében készen álltának vala a száz ízben is megvegzakurált szók (kar, ellenség, Isten, ért kalász, török rabiga etc.). „Már csak a klappolós sorrendeket kell rafinatíve megválasztanom, hogy a mennél is mennél jobban szolgálják az ideái, amely nemzetemhez fűződő honfiúi érzeményeim voltának hivatva kifejezni legott.”

– Miért? – kérdé mintegy melankolikusan Kölcsey, és finom tenyere szeretettel végigsimít az avassárga, breslaui import papiroson.

– Azt kérdem én is, hogy miért? – mondá Galváni. Előredőlé a könnyű nyári fotőjben, és az egyik békaczombon kies mediterrán eleganciával megigazította a meglazult delejes tsipeszet, valamint barátjára pillanta, majd így folytata:

– Mert miért, hogy minket itten szívatnak, jó Ferencz?

A költőóriás közismerten rabiátus ember hírében állt. Szeme máris szórná százfelé a csillagokat, ha nem látná barátja orczáján az őszinte szomort.

– Szóval azt kérdezi, mon ami, hogy mit ért a magyar azon, hogy indignátio?

Galváni Lajos bólint, majd bökve mutatja, hogy szívik ő Galváni Lajos. (Mint a búvárvöcsök, mondhatom.)

– Indignátio? Indignátio? – ízlelgette a szót Kölcsey, és mielőtt leírta volna verse első betűjét, nagy pipifaxosan egy zsenge, tavaszi légylábat piszkála le tollamáncza hegyirűl. Otán emígyen sorola:

– Méltatlankodás, felháborodás, megbotránkozás… Orrfellibbentés…

– Fillentés… – kotnyelődzött Galváni, miközben a büszkeségtől megfeszült kebele és gerincoszlopa, nagymagyarosan kiegyenesedett. Kölcsey szeme pediglen nagy tüzesen villant barátja irányába, de Galváni megint felemelte karjait:

– Állj, kedves Ferencz! Nem akarom én nagy költésében kigyelmedet a világért sem megzavarni, nem dehogy! – mondja Galváni szó szerint, majd emígyen folytata: – De tudja, folyton csak az motockál a fejemben, miért is mondhatná ez a Katona (neve a cserkészségben Ecset), hogy nekije mint a felelős magyar kormány tagjának nem illenék indignálódnia?

– Miért? – sóhajtott nagyot Kölcsey, és suttyomban még utoljára megkísérelé leírni a hatalmas, vérzivataros évszázadokat átölelő költemény első sorát.

– Azt kérdem én is, miért? Miért, hogy szívatnak minket, jó Ferencz? Ha egyszer fillentésen kapták ezt a szegény Katonát, ő miért hogy indignátióról beszél?

A poet sóhajta, és komoran csóválni kezdé üstökét. Galváni megint megigazította békáján a tsipeszt, és azt kérdtene:

– A politikai alvilág nyelvén se jelentheti azt?

A költő nem válaszolt. Minden erejét megfeszítve próbálta elillanni készülő ihletét visszatartani. Behunyá szemét, orrlikai feszesen tágultanak és szűkültének. Mint egy dühös bika fújtata.

– Mert akkor nem érteném a mondatát. „Egy kormánytagnak nem illenék indignálódnia…” Lefordítom. Egy kormánytagnak, társaságban nem illik fillentenie. Mert az csúnya dolog… Nem ez lenne az egyenes beszéd, kedves Kölcsey? A magyar beszéd… De szóljon, ha nincsen igazam…

– A kutyaúristenit ennek a nyomorult világnak… – csikordultanak meg költő fogai, és a rárótoll akkurát hegye mélyen beledöfött a drága breslaui-import merítettpapírba.

– Legalább az első sort! Legalább azt hagyja már! – csapott hatalmasan az asztalra Kölcsey Ferencz, míg a templom nagyharangja szomorúan kondulta el magát a kis magyar falu felett.

Galváni meglepődve nézett barátjára, majd békája után eredt, aki nagyokat brekegve oldott kereket Kölcse kies dombjai mögött.

• Kultúra