–szeg [Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

Széles e világon mindenki magyar, akinek valamely őse magyar volt. Persze az a három-négy millió ember, aki a szomszédos országokban él és magyarul beszél, mégse magyar állampolgár: ők, illetve felmenőik nemzetközi döntések következtében elvesztették az állampolgárságukat. Magyar állampolgár ellenben a jus sanguinis, a vér joga alapján, az az amerikai, brazil és török, akinek az őse Magyarországról elszármazott olajbányász volt Texasban, favágó az Amazonas-vidéken vagy táncosnő Isztambulban. Nem is tizenötmillió magyar él e földtekén, hanem legalább ötvenmillió. Még szerencse, hogy ezt inkább csak a Belügyminisztériumban tudják, az 1993-ban elfogadott állampolgársági törvény műhelyében. Meg Bécsben, az ottani Belügyminisztériumban.

Ausztria negyven éven át tisztességgel fizette csekély adóját ama nagy szerencse fejében, hogy megúszta a tartós orosz megszállást. Nyögve és fintorogva, de befogadta, áteresztette Kelet-Európából a létező szocializmus sok százezer menekültjét. Amikor azonban a drótvágó olló lyukat hasított a vasfüggönyön, vége lett az osztrák engedékenységnek. Aki az évtizedek során nem tudott egzisztenciát teremteni Ausztriában, aki szociális terhet jelentett az államnak, azt könyörtelenül visszazsuppolták. Áttették a határon.

Günther Heinz H. fél éve egy budapesti hajléktalanszálláson lakik. H. Ausztriában született, 1951-ben. Apja Hajdúdorogról került a Linz melletti faluba megnősült, majd hamarosan elhagyta családját. Édesanyja 27 éves korában meghalt. A kisfiút négyéves korától kezdve rokonok nevelték vagy inkább dolgoztatták a gazdaságukban. H. már tizenöt éves korában megismerkedett a fiatalkorúak börtönével, állampolgárságát azonban senki sem firtatta. Csak 21 éves korában, amikor nagykorú lett, bizonyították rá, hogy nem is osztrák állampolgár. A korabeli osztrák törvények szerint – 1957 előtt így rendelkezett erről a magyar törvény is – az állampolgárság csak az apa után öröklődik.

Aki nem osztrák, és nincs útlevele, tartózkodási engedélye, azt ki kell utasítani – vélte az osztrák idegenrendészet. Csakhogy a kiutasítási határozatot nem lehetett végrehajtani, mert kommunista országba (így Magyarországra) nem küldhették H.-t – ezt nemzetközi egyezmények tiltották –, a szomszédos jogállamok közül pedig egyik sem akarta befogadni. Így aztán, némi idő elteltével újabb határozatot nyomtak H. kezébe, amely szerint a kiutasítási határozat végrehajtását felfüggesztették. 1988-ban H. újból börtönbe került, bár ekkor már egy idegen útlevél tulajdonosa volt.

Míg H. büntetését töltötte, megbukott a kommunista rendszer. Tekintettel az új helyzetre, Ausztria diplomáciai úton szólította fel a magyar hatóságokat: ismerjék el H. magyar állampolgárságát, és szabadulása után tegyék lehetővé „hazatérését”. A magyar hatóságok nem lelkesedtek az ötletért, de el kellett ismerniük, hogy H. mind a hatályos, mind az akkor (1992–93-ban) már javában készülő új állampolgársági törvény értelmében magyar állampolgár. Így történt, hogy H., mikor büntetése letelt, 1994 áprilisában nem szabadlábra került, hanem – a kiutasítási határozat végrehajtásara várva – rendőrségi fogdába, majd augusztusban Magyarországra.

Az Erdélyből, a Vajdaságból áttelepült magyarok ezrei várnak évek óta reménykedve az állampolgársági bizonyítványra. H. hetek alatt megkapta a díszes okiratot, amelyen német keresztnevét nem sikerült hibátlanul leírni, noha nem kérte, és legfőbb vágya, hogy megszabaduljon tőle.

H.-n a magyar külképviselettől a hazai szociális munkásokig mindenki segíteni akar. Egyrészt mert a történetét szabatosan előadó férfi hosszú börtönévei ellenére sem tűnik bűnöző alkatnak. Másrészt mert nyilvánvaló: képtelenség, hogy ez a felső-ausztriai nyelvjárást beszélő osztrák, akinek otthon élettársa, nevelt gyereke van, magyarként legyen kénytelen élni Pesten, a hajléktalan-ellátás amúgy is roppantul szűkös kerete terhére.

Az osztrák idegenrendészet első fokon visszautasította H. kérelmét a kiutasító határozat megsemmisítésére. Ha a másodfok is visszautasítja, ügyében a közigazgatási bíróságnak kell jogerősen dönteni. Egy újabb elutasítás után Strasbourg következne. Az Emberi Jogi Bíróságnak azt kellene eldöntenie, megsértették-e az osztrák hatóságok H. emberi jogait azzal, hogy arra kényszerítik, számára idegen országban, idegen nyelvi és kulturális környezetben éljen.

Kis melléktanulsága az ügynek: azok, akik 1993. tavaszán, az állampolgársági törvény parlamenti vitájában az „örök magyarságot” védelmezve elutasították, hogy a  „vér joga”, az állampolgárság automatikus átörökítése a tartósan külföldön élő esetében az idő múlásával megszakadjon (ahogy a múlt században az emigráns Kossuth is elvesztette állampolgárságát), saját csapdájukba estek. Kossuth Lajos helyett Günther Heinz H.-t nyerték el honfitásunknak.

• Gazdaság és társadalom