Orbán Ottó

Nyomtatóbarát változat

A húszas évek. A harmincas évek. A nyugtalan század fiatal arca. A helyszínek brómezüstjéből előhívott eszmekép. Párizs és Berlin kávéháztükörből. Egy kolhozelnök nagy bajusszal. A népi kollégisták gyerekmosolya. Mindig az itt és most, a döntő ütközet… A végső harc füstrongyai közül kivillanó jövő… Az apám nemzedéke. A lángoló naivitás. A hideg logika. A kattogó gépszem nem érzékeli az időfolyót. A határtalan test uszonya moccan egyet, elfut ötven év, és látni azt, amit a csillogó negatív eltakart: a világháborút, a megroppant üdvtanokat, az ötvenmillió halottat… A tökéletesített öt érzék helyett az agyvelő sárkánykölykét, az elektronikát. Az őrült vagy-vagy káprázó kérdőjelét. A nyitott sírgödröt, hová a szebb jövőt ígérő szavalóművész hamuja hull. Valami mégis megmarad. Valami fényesség, nem akar kialudni, és tovább sugárzik. A szaratovi traktoroslány? Szardínia vízfaragta sziklaszobrai? Vagy nem is ok, a modellek, hanem maga az örökmozgó, kiszámíthatatlan gomolygás, aminek egész életünkkel próbálunk meg nevet adni? Bármi is az, valami átüt a fotón. S a látható valóság sívó homokjából kimered egy vézna váll, a sebezhető szegénység sarokköve, melyre a történelem városfala épül – a szikla, melyen újból és újból kicsorbul minden együgyű és irgalmatlan világhódítás.

• Beszélő évek – 1983