Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

díját is kiosztják mindig, olykor csak ő említésre méltó a produkcióban. Ez jár a fejemben egyre, írnom kellene…

Lapzártáig hazaér velem a vonat, írnom kellene, mondom. Lehetne is talán, hisz mostanában annyi nyugodt időm – mint így útközben – sosincs. Akad – íme – egy kockás irkalap, s zakóm béléséből egy zseblyukon át alászállott golyóstollbetét is kerül. Csak úgy el ne kalandozna a figyelmem minduntalan.

Írni… talán, ha hozzácsaphatnánk a magánhangzó nélküli kötőszó kígyózó jelét… Finom hangszer a nyelv. Lám, egyszerű mellébillentés, önfeledt diszharmónia, kis „fisz”, s milyen más dallam máris.

A bajai hídon át az ódon vastraverzek andráskeresztjén át a behavazott álmos partok között elúszó lomha, szürke vízre bámulok. Nincs, nincs kapás, csak didergő nézelődés, a dübörgő hídon át(utazás) távolodás.

Írnom kellene, s ha képes volnék rá, az írás nagy mellékszereplőit választanám témaként. Cipporát talán, Mózes szerelmét, ki útját állta az öldöklő angyalnak Egyiptom felé menet. „Vérjegyesem vagy nekem” – mondta, és nem olvasunk az örök Igében többet róla. Félreállni így derűsen, okos szerelemmel. Ki tudná közülünk ezt ilyen nagyszerűen?

Néhány filmkocka, évtizede talán. A BBC forgatott ötvenhat kapcsán, s a Szetáról is akartak snitteket. Mi mentünk ketten (egy idomtalan gólem és ő) az áldott, szakadt Józsefvárosba egy zsák ruhával s némi készpénzzel. Ragaszkodott hozzá, hogy a felvételen elöl én haladjak, s hogy a zsákot ő vihesse. Mit nem adnék érte, ha így, a forgatás végén valamit átvehettem volna.

Írnom kellene… betűk követhetetlen, elmosódó, ünnepélyes tánca… non sum dignus.

• In memoriam Nagy W. András