M. A. [Mink András]

Nyomtatóbarát változat

Ismét nyakunkon a kultúrharc. Ha ezt a szót hallom, a közismert zsánerkép jut eszembe, a szombati mulatságon a víg cimborák körében valaki bedobja a varázsigét: Öreg, gyere ki a kultúr’ elé! Most a helyzet bonyolultabb. Egy rojtos nadrágú bölcsész ma lényegében egy módon lehet milliomos: a médiákokban. Így nem csoda, ha a „kultúrharc” leginkább ezek körül burjánzik. Viszonylag ritkán lehettünk tanúi olyan tüntetéseknek, ahol a „Ki a liberálbolsevik énektanárokkal az általános iskolákból!” jelszavát skandálta volna a feldühödött tömeg. Bár egy igazi liberálbolsevik soha nem lesz énektanár. Arról ismerszik meg, hogy legalább segédasszisztens a tévében.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar közéletnek kialakultak az állandósult és kedvelt szertartásai. Nem kell újat kitalálni, a tisztelt szereplők ugyanazt játsszák, ugyanabban a „homokozóban” (vö. még Csurka). Szombaton például a Demokratikus Kártyát játszották újra, nemzeti kiadásban. Parlamenten kívüli társadalmi mozgalom a végveszélybe jutott demokrácia védelmére. A siker persze attól függ, mennyi hitele van az üzenetnek, van-e politikai struktúrája, magyarán: értelme. Vannak széles körben fogható, értelmezhető üzenetek, és vannak , amelyek csak egy szubkultúrában hatnak. A „Kiáltás” elnevezésű nemzeti (polgári?) kártya első leosztására zsúfolásig megtelt a MOM – amúgy középméretű – kultúrháza. De ez amúgy egy törzsi nyelvezet, csak a beavatottak értik.

„Kiáltás” – olvashatta a műsorfüzet tetején a belépő. „Aki egyetért a rendezvény céljával, segítségért kiáltó szándékával, és szeretné, ha a további Kiáltás-rendezvényekről értesítenénk, kérjük írja alá a nevét és a címét.” Egy idősb úrhölgynél érdeklődtem a rendezvény, és hát a bimbózó mozgalom (mert itt bizony arról lenne szó) közelebbi céljairól, netán én is aláírandó, úgy nézett rám, mint egy idiótára, és közölte, hogy ha figyelek, akkor mindjárt megtudom. A nézősereg többsége jobban lehetett tájékoztatva, mert szépen gyűltek a szignók. Én kivártam. Volt egy másik aláírásgyűjtés, a mohovcei atomerőmű felépítése ellen, azt például alá is írtam rögtön, a cél nemes, a fogalmazás egyenes. Jóval kisebb is volt a nemzet könnyeibe mártott tollat lóbáló aláírók hada.

A kiáltás nem kiabálás – tudtam meg valóban néhány perc múlva –, de ha az emberfia veszélyt érez, mert a veszély az van, csak a vak nem látja, akkor kiáltani kell, ha mást nem tehetünk stb. stb. stb. (Elnézést a kedves olvasótól, fogalmam sincs, ki volt e vezérkiáltó, elfelejtett bemutatkozni.) A hallgatóságból egyszerre szakad ki az eltiport nemzet vészsóhaja, miközben ajtó megől Sugár András emelkedik. Nyomorúságunk gyökere – így ő –, hogy az előző, türelmes és toleráns kormányt elárulta a kiszorító, intoleráns sajtó; mert lám, akkor csupa professzor meg akadémikus állt az ország élén, ma néhány politikai vigéc és nyegle zsúrfiú (itt vastaps, ezt értettük). Egy kis nosztalgiázás a rádió megkésett, ámde törvényes megtisztításáról, az új urak Shakespeare és Molière hőseit megszégyenítő szemérmetlen pénzsóvárgása (ismét vastaps, ezt is értettük) stb. – hömpölygött még így alá percekig a veretes, nemzeti konzervativizmus igéje. A végén az ilyenkor megszokott kötelező toposz arról, hogy mi majd nem kirekesztünk, nálunk a tehetség számít demokratikusan, na ja.

Belép egy ifjú bárd: Pokorni Zoltán, a Fidesz jelese, oktatáspolitikus, biztató őrjöngés fogadja! Lám az ifjúság velünk, ámde a hangulat váratlanul leül. A lánglelkű ifjú, korát meghazudtoló kimértséggel vázolja az oktatás szerkezetére vonatkozó elképzeléseit, a kormány oktatáspolitikájának velős kritikáját, sorjáznak a statisztikai adatok, az arányok, végül, követeljük, hogy az Országgyűlés ezt tárgyalja meg. Igen kemény, de Eduárd nincs itt, a nézősereg pedig üres szemekkel mered maga elé. Néhány fáradtan összecsapódó tenyér. Ki a fenét érdekel ez, miközben a szőke zsúrfiúk (l. fent). A lényegről beszéljen már ember, végveszély, kiszorítók, az agresszív kisebbség.

Für Lajos meleg hangú telefaxa rázza fel a szundikáló híveket, majd Fekete György 13 pontban sorolja a „tényeket”: úgymint ezek mindenkit leváltottak, a Török András fenyegetőzik, a közalapítványok élére SZDSZ-es komisszárokat ültetnek, a római Magyar Akadémia élére egy kiváló, ámde tudatlan (értsd: nincs tudományos fokozata) műfordító került, Vekerdi-ügy (mi is vót az?), és végül a csattanó: az SZDSZ mindig előveszi az antiszemitizmus ütőkártyáját, ha saját bűnei eltakarásáról van szó. Végre! Ismét tetőfokán a hangulat. Előbb Szabó Iván üdvözlő távirata, majd következnek a hozzászólások. Benedek István politológiai fejtegetése arról, hogy öt a magyar párt, van még egy hatodik, de az nem magyar, mert ott nincsenek rendes magyar emberek. Vannak ezen kívül még a feketék, nekik nincs tudatjuk, csak üzletelnek az országgal, azután vannak a szürkék, nekik se nincs tudatjuk, mert közönyösek, de őket meg lehet nyerni, és vannak még a „fehérek”, azaz a „tiszták”, mindig ők a „kevesek”, ahogy ez már lenni szokott Nabukodonozor óta.

Azután még jött egy másik ifjú bárd is, bizonyos Deutsch, de nem nagyon figyeltek rá, mert arról motyogott valamit, hogy nem kéne ez a kultúrharc, majd balra el. Ez nem az ő napjuk volt. Nem értették, hogy ide metafora kell, mitikus hős, és antihős, a valóság nem érdekes. Meg kéne ezt gondolni. Hogy is volt azzal a Kártyával? Hogy idő előtt kijött a rossz szellem, és azután fogta magát, és megette Aladdint? – morfondírozhatott volna ekképpen a tudósító, ha előbb halálra nem unta volna magát, így hát én jobbra el. Megkérem a főszerkesztő urat, hogy legközelebb a Kropacseket küldje.

• Belföld