zolnay

Nyomtatóbarát változat

A tavaly októberben hatályba lépett rendőrségi törvény szerint a rendőrség ismét különösebb faxni (parancs) nélkül sétálhat be magánlakásokba. A hajléktalanmenhelyeken novemberben kezdődtek a rendszeres razziák – noha a menhelyek nehezen tekinthetők magánlakásoknak. Az elsőként akciózó Budapesti Rendőri Ezred a körözöttek listáját tartalmazó új laptopját akarta kipróbálni – a rendőrség pedig általában a törvény betűjét és szellemét. A Máltai Szeretetszolgálat vonatához este 11 tájban érkeztek a rendőrök, és éjfélre már végeztek is a mély álomból felvert 120 ember ellenőrzésével. A fogás szerény volt, mindössze egyetlen hajléktalan szerepelt a listán, aki nem fizetett gyerektartást. Az „Isolára” – a 80, utcán élő embernek menedéket adó Népszigetre – éjjel egykor értek ki a high-tech zsaruk. Itt sem volt nagyobb szerencséjük. Két ember akadt csak horogra, ám egyiküket szégyenszemre már reggel el kellett engedniük.

Mire beköszöntött a kemény tél, a meddő razziák rendszeressé váltak. A Vöröskereszt, a Máltai Szeretetszolgálat, a Fővárosi Szociális Központ, a Menhely Alapítvány menedékében bízók kénytelenek voltak belátni, hogy a szálláson sem tudják nyugodtan végigaludni az éjszakát, csakúgy, mint a pályaudvari várókban, vagy a kapualjban.

Áprilisban a Menhely Alapítvány Vajdahunyad utcai szállójának zöldfülű újonc ügyeletese – első „munkaéjszakáján” – az ablakon keresztül kérdezte a kint toporgó rendőröket, hogy van-e házkutatási parancsuk. Igenlő válaszukra ajtót nyitott. A benyomuló rendőrök házkutatási parancs bemutatása helyett torkon ragadták a szociális munkást, falhoz kenték, majd felverték az alvókat, és átkutatták a szállót. A leggondosabb vizsgálatot követően is csak egyetlen embert tudtak bevinni. Az „Isola” – köszönhetően annak, hogy a szigetre viszonylag körülményes a bejutás – a novemberi „laptopos” akció óta megúszta a hasonló viziteket. Áprilisban azonban itt is megjelent egy egyenruhás látogató:

– „Aznap két szociális munkás ügyelt. – meséli Mezei György, a Hajléktalanszolgálatok Országos Kamarája („Hajszolt Kamara”) képviselője. – Egyikük az udvaron írta az éjszakára szállást kérők adatait, a másik a jövevény rendőrrel beszélgetett, aki nem akarta elárulni, hogy miért szeretne bejönni. A rendőr végül azt találta ki, hogy átmászik a kerítésen: hátulról elkapta a másik szociális munkást, kimorzsolta a kezéből a kertkapu kulcsát, rákattintotta a bilincset, és kivonszolta a kapun. Lincshangulat alakult ki. A csövik meg akarták verni a rendőrt, a bilincsbe vert szociális munkás nyugtatta a tömeget, és javasolta a rendőrnek, hogy talán szabadítaná ki, mert bilincs nélkül könnyebben megvédheti őt a felbőszült hajléktalanoktól. Ketten kértek erősítést: a másik szociális munkás engem hívott, a rendőr a társait. Én értem ki korábban. Mire sikerült megnyugtatni a tömeget, és a munkatársamról is levették a bilincset, megérkezett egy felizgult zászlós, aki nagyon megörült annak, hogy nálam nincs személyi, és így cserébe engem vittek be éjszakára.”

A szociális munkások abban reménykednek, hogy az áprilisi akciókkal az efféle epizódok feledésbe merülhetnek. Több hónapos tárgyalásokat követően ugyanis májusban aláírták a „Hajszolt Kamara” és az Országos Rendőr-főkapitányság megállapodását, amely igyekszik határt szabni a rendőri jelenlétnek a szállókon. Az ORFK nem volt egységes. A Közrendvédelmi Osztály nem akarta korlátozni saját cselekvési szabadságát, a Jogi Osztály viszont a rendőrségi törvény hatályba lépését követően sem gondolta úgy, hogy az egyenruhások akkor és oda csörtethetnek be, amikor és ahova akarnak. A helyzet kulcsa a Bűnmegelőzési Osztály kezébe került: mikor Pintér Sándor rendőrfőkapitány hosszas hezitálás után őket jelölte ki a tárgyalások lebonyolítására, eldőlt, hogy a „Hajszoltaknak” konstruktív tárgyalópartnerük lesz.

A hajléktalanokkal szembeni rendőri – és szórványosan állampolgári, polgárőri, őrző-védő szolgálatok általi – erőszak ösztönös brutalitása tétova szándékot leplez. A hajléktalanokat agyba-főbe lehet verni – miként tették ezt nemrég a rendőrök az IKEA áruház mögött. El lehet őket szállítani a menhelyekre – miként történt ez néhány éve Győrben az ottani szociális munkások hálás megelégedésére – majd néhány órára rá fogdába lehet vinni ugyanazokat a hajléktalanokat. A rendőrség kárörvendő közönnyel szemlélheti az ököljog uralta szállókon kirobbanó véres csetepatékat – miként tette ezt a hajléktalanellátás hőskorában, midőn a Vajdahunyad utcai gondozók hiába kértek segítséget; és értelmetlen razziákat rendezhet éjnek idején. De nem szabadulhat tőlük.

„Az igazi kérdés az, hogy a hajléktalan-ügy megmarad-e a szociális szférán belül, vagy átveszi a rendőrség” – tette fel a költői kérdést Mezei. Ő is tudta, aminek az ORFK Bűnmegelőzési Osztálya is tudatában volt, hogy a rendőrségnek esze ágában sincs részt vállalni a hajléktalanok elszállásolásában. Nem túl drákói fenyegetés a hajléktalanok tízezrei számára, hogy esetleg éjszakára bekísérik őket… Erre alapozta a kamara tárgyalási pozícióját. Kompromisszum született. A megállapodás mellékleteként értelmezhető osztályvezetői állásfoglalás leszögezi, hogy a menhely nem magánlakás – de nem is közterület, vagy nyilvános hely, tehát ott a rendőrség „fokozott ellenőrzést” – azaz razziát nem tarthat. A megállapodás intézkedik a hajléktalanok személyi okmányokkal történő ellátásáról; nevükre szóló postacím létesítéséről a menhelyeken – ami kizárja azt, hogy gyerektartási viták miatt éjszaka fellármázzanak 120 embert –; szó esik a hajléktalanok sérelmére elkövetett bűncselekményekről, illetve az ismeretlen halottak azonosításáról. Cserébe a kamara „egyeztet” a menhelyek vezetőivel az esetleges rendőri intézkedések „egységes fogadása” érdekében – ami magyarul azt jelenti, hogy a kamara nem vállalkozik ismert bűnözők bújtatására.

Vélhetően a következő télen derül ki, mit ér az egyezség.

• Belföld