Köllő János

Nyomtatóbarát változat

A munkanélküli-segélyeket – mint ismeretes – a Szolidaritási Alapot tápláló munkáltatói és munkavállalói befizetések fedezik, illetve fedeznék. Az alap azonban krónikusan deficites, s a hiányt más megoldás híján (alapvetően) a költségvetésnek kell állnia, noha elvileg természetesen szóba kerülhetne a járulékok emelése is.

A járulékok mértékét – véleményem szerint súlyos műhiba folytán – a Foglalkoztatási Törvény szabályozza. Ez azt jelenti, hogy bármely változtatás egy összetett és bonyolult törvény módosításaként kerül az Országos Munkaerő-piaci Bizottság, majd az ÉT, majd pedig az Országgyűlés elé. Mi sem természetesebb, mint hogy „ha már úgyis terítéken van”, ki-ki beterjesztheti a maga jobbító javaslatait (vagy ordas rögeszmékben fogant hagymázos ötleteit). A Foglalkoztatási Törvény, megalkotása és majdnem egyhangú parlamenti elfogadása idején, konzisztens alkotásnak volt mondható. Egy-egy jobbító javaslat beillesztése, hát még a rögeszmések leszerelése hosszú és kemény munka – hónapokat vesz igénybe. Tökéletesen elegendő lett volna a törvényben a járulékok meghatározásának módjáról rendelkezni, s egy rövid, csakis a járulékkulcsokról rendelkező külön törvényt alkotni, amely azután gyorsabb eljárással is módosítható.

Persze ez így, ahogy van, olyan európaias. Csakhogy Európában a járulékkulcsok általános törvénybe illesztett szabályozása azért lehetséges, mert a munkanélkülisegély-rendszerek az éves befizetések egy-ötszörösére rúgó tartalékokkal működnek, vagy pedig a kormányzat vállal deficitfinanszírozási kötelezettséget. Ráadásul a munkanélküliség ritkán nő évi 7-8 százalékponttal. Nálunk az első megoldás szóba sem jöhetett, a másodikról pedig beszélni sem érdemes. Nagyon is elképzelhető viszont a járulékkulcsok mozgatása, ami azonban rövid távon gyakorlatilag megoldhatatlan. Hogy mi marad? A segélyek csökkentése, a jogosultak körének szűkítése, a folyósítási idő megkurtítása.

S ez talán önmagában nem is lenne értelem nélküli – még ha súlyosan érintene is vétlen embereket. A magyar segélyrendszer bőkezű a rövid távú munkanélküliekkel (de egyáltalán nem az a hosszú távúakkal), és semmiféle családi, jövedelmi vagy vagyoni szempont szerint nem differenciál, ami a nemzetközi összehasonlításban magas segélyeket tekintve nem áll összhangban gazdasági teljesítőképességünkkel. A baj ott kezdődik, amikor az átalakítás fő vagy egyedüli szempontja a költségvetési teher mérséklése, illetve a járulékkulcsok alacsonyan tartása. Jó példája volt az ilyen hűbelebalázs-reformnak a kötelező vállalati végkielégítés bevezetése. (Ami ellen jómagam a Beszélő hasábjain is agitáltam, hasztalan. Marad az elégtétel jó érzése: a megjövendölt visszásságok valóra váltak.)

Nem kétséges, hogy a munkanélkülisegély-rendszert a legrövidebb időn belül meg kell reformálni, amint az Lengyelországban, majd ez év elején Cseh–Szlovákiában történt. A segélyekre kifizetendő összeg a munkanélküliség növekedése, valamint az infláció fékeződése miatt meredeken nő. (A felosztó-kirovó típusú társadalombiztosítási rendszereknek, amelyek a jelenlegi bérek adóztatásából fedezik a múltbeli bérek alapján meghatározódó kifizetéseket, nem tesz jót a csökkenő infláció.) Üdvös lenne, ha erre a reformra nem valamikor egy még újabb kárpótlási törvény és egy legeslegújabb szenzációs leleplezés között sebtiben kerülne sor, hanem a munkanélkülieket és az adófizetőket megillető kemény parlamenti munka eredményeképp.

(Következik: A hiperaktív foglalkoztatáspolitika)

• gazdaság