Köllő János

Nyomtatóbarát változat

Nem az „elkerülhetetlen szerkezeti átalakulás beindulása” és a munkanélküliek szenvedései – mint jó és rossz – szembeállítása a célunk. Az aktív foglalkoztatáspolitika (jó) hiányát sem fogjuk a tehetetlen kormány (rossz) szemére vetni. A munkanélküliséget, meggyőződésem, helytelen lenne a kormány népellenes bűnei közé sorolni.

(Talán mégis helyesbítek. Nem tudom, megfigyelték-e: míg a liberálbolsevista-judeoplutokrata maffia bűnöket követ el a nép ellen, addig a kormánykoalíció vétkeket a nép iránt. Tanulmányhoz illő hivatkozással: v. ö. Csurka [1992], 16. old. Tehát helyesen: nem tartozik a kormány nép iránti vétkei közé.)

A jó, amiből a szokásosnál is kevesebb van a rosszban: az öngyógyulásra való képesség. A munkanélküliség számos okból és módon mozgósít a saját növekedése ellen ható erőket, ám ezek ma, Magyarországon a szokásosnál sokkal erőtlenebbek. Általánosan is megfigyelhető, hogy a piacgazdaságokban a munkanélküliség a generáló okok megszűnte után sem csökken azonnal, a társadalomban „benne marad az ütés”. (Ezt a jelenséget a bokszolóknál kevésbé találékony tudósok „hiszterézisnek” nevezik.)

Az öngyógyulás egyik akadálya általában az, hogy recesszióban nagy mennyiségű fizikai tőkét vonnak ki a termelésből, és az új kapacitások kiépítése időigényes. Ez a probléma hazánkat – ahol az ipari kapacitások nagyon nagy része vált egyszer s mindenkorra használhatatlanná – a szokásosnál sokkal súlyosabban érinti. A gazdaság elhúzódó válsága miatt szükségképpen hosszú munkanélküliség az emberi tőkét is erodálja, s ez ismét csak gátolja a foglalkoztatás gyors növekedését. Továbbá: a magánszektor bővülése nemcsak csökkenti, növelheti is a munkanélküliek számát. Nemcsak arra gondolok, hogy a privatizáció vagy a magánvállalati konkurencia megjelenése egy-egy piacon rövid távon nettó munkahelyveszteséggel jár, hanem arra is, hogy rendkívüli mértékben nőtt a bérek szóródása. Ez az ésszerűen eljáró munkanélkülieket hosszabb álláskeresésre, „igényesebb” válogatásra ösztönzi. Persze sok munkanélküli nagyon alacsony bérek mellett sem tudna elhelyezkedni, mert képességeivel, készségeivel a megváltozott piac nem tud mit kezdeni. A strukturális munkanélküliség nemcsak azért különösen aggasztó, mert csak nehezen és méregdrágán (átképzéssel) orvosolható, hanem azért is, mert ilyen esetben a munkanélküliség nem gyakorol elégséges nyomást a bérekre, s ezzel az öngyógyulás legfontosabb orvosságától foszt meg. Végül, de nem utolsósorban: korábban már láttuk, hogy a munkanélküliségtől erősen sújtott területeken a jövedelmek nagyon erősen visszaesnek. A segélyrendszerek általában képesek fékezni a jövedelemcsökkenést (konjunktúrában pedig a jövedelemnövekedést), tehát automatikus stabilizátorként működnek. Magyarországon, ahol a segélyrendszer új, tartalékai nincsenek, semmi hasonlóban nem reménykedhetünk.

Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a magyar vállalat piacai vagy szűkülnek, vagy újak, s ezért a munkahelyteremtés vagy értelmetlen, vagy különösen kockázatos; hogy a magas névleges kamatok mellett a kockázat nehezen mérsékelhető; hogy a magánszektor a rizikót egyfelől ösztönzően magas bérekkel, másfelől könnyen kapható, könnyen elküldhető feketemunkával próbálja csökkenteni; hogy viszonylag bőkezű a segélyrendszer, és nemcsak viszonylag nagy a fekete gazdaság (egyik sem tesz jót a foglalkoztatásnak, de ketten együtt szomorú csodákra képesek), akkor vérmes reményeket végképp nem táplálhatunk.

A magyar társadalomban még sokáig „benne marad az ütés”. És az életben nincs megváltó gong.

(Következik: 12/XII. Összefoglalás)

• gazdaság