[Szabó Lívia]

Nyomtatóbarát változat

Négy hónappal a beköltözés után a GYIVI garzonháza lecsutakolt ajtóval, tiszta ablakokkal fogad, takaros küllemét csak az épület mellett emelkedő szeméthalom rontja valamelyest. Az egyik lakóval, egy fiatal cigány férfival sétáltunk le a „Frei zimmer” feliratos, módos házakkal övezett kis utcán, a házhoz. Ő meséli: „A beköltözés óta nem volt újabb balhé, nem köpködték le, nem is dobálták meg a házat. Senki se szól itt hozzánk, élünk, mint a vadak, jól elvagyunk…” A földszinten lakók hozzáteszik: „Csak a szemeten veszekedtünk, mert a szomszédok telihordják a szemetesünket, meg ideöntik, pedig nekik is van…” „A babakocsin is összeverekedtünk…” Kerekedik a történet: a ház előterében állnak a babakocsik, valamelyik szomszéd szemet vetett rájuk, besétált az ajtón, és megpróbálta az egyiket kitolni. A földszinti lakók észrevették, odarohantak, és némi huzavona árán visszaszerezték, bár nem értették a dolgot, hiszen a szomszédnak nincs szüksége gyerekkocsira.

„Egyébként nyugalom van, senki se szól itt hozzánk!” Ezt már M. Jolán mondja, aki a konyhai hokedlin ücsörög, nemrég jött meg a munkából. Ez nagy újság, mert utolsó látogatásomkor még úgy tűnt, hamarosan munkanélküli lesz, ugyanis többekkel együtt akkoriban bocsátották el a Csepel Autóból. A patronálója szerzett neki munkahelyet ugyanott, ahol a lakótársnője dolgozik a német irányítású Vilatiban. Kábelmunkás, nettó tízezret keres, a lakótársnő viszont már nettó tizenhétezernél tart. Megmutatják a rézkampóra fölhúzott kis műanyag huzalt, kabala, a konyhában lóg egy szögön. „Jó, mert nem olyan piszkos munka, mint a Csepelben volt, és lehet tréning-, utcai ruhában dolgozni, de hajtani kell, nehezebb, mint a régi munkám, a német művezető nagyon ügyel ránk, meg a társaság is más, a régi jobb volt…” – rándítja meg a vállát Jolán. A lakótársnőn szintén tréningruha, fülén walkman, az asztalon a Popcorn. Alig fél év alatt érte el a jelentős fizetésemelkedést. Hajtott, s átkérte magát egy jobb csoportba. Mindenki tudomásul vette a létezésüket a környéken, de akármilyen rendesek is – munkahelyük van, takarékosak, gyűjtenek a következő lakásukra, pontosan fizetik a lakbérüket –, többségükben csak cigányok, akárhogy is válogatódtak ki: „Rajtuk a bélyeg!” A tiltakozásokat nem méltányoló önkormányzat csak „idetelepítette” ezeket a fiatalokat, a szomszédok pedig a lemondó megszokás mellett nem mondanak le a csendes háborúskodásról. A garzonház lakói ezt tudomásul veszik, hiszen végül is LAKNAK. A házba nem költöztek be többen, a második turnus elmaradt, a GYIVI, az önkormányzat „kivár”, nem mintha nem akadna több pályázó.

• Belföld