Arról kevésbé szívesen beszél, hogy miért nem teljes ez a győzelem, hogy miért dobott mentőövet a már fuldokló Szaddám Huszeinnek. Ha mégis, az mondanivalójának a veleje, hogy maguk az irakiak végezzenek a diktátorral. De amikor a kurdok északon, a síiták délen leszámolni próbáltak a zsarnokkal, Bush nem hallotta meg segélykérésüket, s az ENSZ demilitarizálási határozatait hanyagul átlépő Szaddámot ma már sokkal nehezebb volna belülről megdönteni.
Lothar de Maziere, a NDK utolsó miniszterelnöke – aki eltűnt a süllyesztőben, de nemcsak azért, mert a Stasi-aktákban szerepelt –, elvezetvén népét az ígéret földjének határáig, érdekes, de a saját karrierje szempontjából valószínűleg végzetes kijelentést tett: „Németország ezután kissé protestánsabb és kissé északibb lesz.”
Talán furcsa, hogy ilyen messziről kezdem, amikor Horvátország és Szlovénia függetlenné válása a témám.
A tudományos dolgozatok utolsó oldalán olykor fel van tüntetve, hogy az anyaggyűjtést lezárták ekkor és ekkor. Újságcikknél nem szokás ilyesmi, de ezúttal mégis ideírom, hogy utolsó felhasznált forrásom az International Herald Tribune december 26-i száma. Az Európában kiadott amerikai újság egy hosszú és bizonytalan kimenetelű történet első felvonásának, talán csupán előjátékának végéről ad hírt. Az írás megpróbálja eloszlatni a benyomást, hogy az Egyesült Államok és Németország között ellentét alakult ki a jugoszláv probléma eltérő megközelítése miatt.
Lehet, de még nem bizonyos. Az azonban bizonyos, hogy az Amerikai Egyesült Államoktól akkor is különbözni fog. Európa nem lesz olvasztótégely, mint a múltjuktól búcsút vevő bevándorlókból alakult amerikai állam. Marad „óhaza”, nem lesz „újvilág”. Összeforrva is megőrzi, sőt kiteljesíti a nemzetek és népek, régiók és tájak egyéniségét.
Kedves barátaim!
Élek a lehetőséggel, amire felkérő leveletek feljogosít: nem térek ki minden kérdésre. A Németország új helyzetéből fakadó következményeket firtató kérdésnél kötök ki. Ezt tekintem a legfontosabbnak, s evvel kapcsolatban a The Economist egyik őszi számának vezércikkét idézem. „Fél Németországtól? Az Európai Közösség jövője körül folyó társalgásban nem illik föltenni ezt a kérdést.
Most még egy csavar következik: belpolitikáról beszélünk, de nem egészen a hagyományosan értelmezett belpolitikáról, hanem így is, úgy is értelmezhető határesetről: Sevardnadze elsősorban a szuverénné vált köztársaságok külügyi tevékenységét hangolja össze, és csak másodsorban intézi az unió külügyeit.
A konferencia szétoszlott, anélkül hogy döntöttek volna, hol és mikor találkoznak legközelebb. Ez azt a látszatot kelthetné, hogy az összejövetel eredménytelen volt, nem hozta közelebb a Közel-Kelet békéjét. De a látszat csal. A megbeszéléseket hamarosan folytatják, Madrid történelemformáló esemény színhelye volt.
A történetet a végén kezdve, a tanácskozás folytatására vonatkozó elhatározást a bilaterális tárgyalások kezdete előtt hozták meg, az arab országok külön megbeszélésén.
Az 1949-ben alakított és 16 országot tömörítő szervezet ugyanis voltaképpen betöltötte feladatát. Az volt a jogcíme a létezésre, hogy megvédje a térséget a szovjet terjeszkedéstől. A terjeszkedés veszélye azonban megszűnt, egyesek szerint olyan alaposan, hogy vele együtt megszűnt a NATO létalapja is. De Washingtonban és a nyugat-európai fővárosokban úgy döntöttek: következik a folytatás.
A hidegháború lezárulása utáni korszakról írandó második kötet azonban sokban el fog térni az elsőtől.
A szót tett követte: Afganisztánból kivonultak a szovjet csapatok, Nicaraguában szabad választásokat rendeztek, és módszeresen nekifogtak az egyik legkeményebb dió – Dél-Afrika – feltöréséhez. Lépésről lépésre: először kivonták a kubai csapatokat Angolából, és fegyverszünetet kötöttek.
Valószínűleg négy fő tényezőtől függ a nemzetközi biztonság a hidegháború után – írja Brzezinski a Foreign Affairs-ban.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 34 hét
10 év 7 hét
10 év 11 hét
10 év 11 hét
10 év 12 hét
10 év 12 hét
10 év 13 hét
10 év 15 hét
10 év 15 hét
10 év 15 hét