Kedves Barátunk!
Mint bizonyára hallottál róla, a Beszélő súlyos anyagi helyzetben van, nem kizárt, hogy emiatt meg kell szűnnie. Úgy gondoljuk, hogy a lap – minden hibájával együtt – az új magyar demokrácia egyik alapintézménye. Kimúlása aggasztó tünet volna, a nagy monopóliumokon kívüli sajtókezdemények újabb veresége, és egy valamennyiünk számára fontos hang elhallgatása.
Az illegális Beszélő egyik egykori szerzője (a sok közül) a legális Beszélőben, írhat a szamizdat-Beszélő egykori nyomdászának gyűjteményes kötetéről. Meg vagyok illetődve (s ezúton is elnézést kérek az általam nagyon becsült Hiány szerkesztőjétől: az ő felkérésüket kóros időhiány okából elhárítottam, a Beszélőnek nem beszélhettem vissza). Az, hogy Orosz István dunabogdányi házában állította elő 1981 és 1985 között a Beszélőt, nem puszta háttérinformáció A Westminster-modell című könyvhöz.
Erre a kérdésre az irodalomszociológus, az eszmetörténész másképpen válaszol, mint a művészetfilozófus. Az előbbiek nem hagyhatják figyelmen kívül azt a társadalmi tényt, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt egy jelentős mozgalomnak Magyarországon ez volt a neve, s hogy ideológiai hagyománya – noha degeneráltan – ma is hat a kultúrában (legfőképp a politikai kultúrában); vannak, akik így határozzák meg önmagukat. A művészetfilozófust azonban bökkenő elé állítja az a tény, hogy ideológia és irodalom ebben az esetben hátat fordított egymásnak.
tegnap este, amikor hazatértem, várt rám a Beszélő-összkiadás három kötete. Egy évtized ellenzéki magatartásának, gondolatainak, akcióinak corpusa ez – megindultan vettem kézbe. A megindultság persze nem politikai, hanem egzisztenciális természetű dolog. Hiába tudnám összekaparni ládákból és polcokról a régi, elmaszatolódott, összerongyolódott példányokat, úgy éreztem, jelképesen ezekkel a kötetekkel objektiválódott sokakkal együtt az én életemnek is egy jelentős része.
Ezt ismered-e?
Hogyne ismerném, ezek a Martinovics-összeesküvés levágott fejei, amiket Te készítettél textilből a Jeles András filmjébe. Na, Szilvia, kezdjünk el beszélgetni. Az előbb megmutattál egy fényképet, amely az én lányomnak a gyerekkorából való,ahol három kis cigány gyerekkel látható együtt. Ez mindig nagyon jellemző volt a te dolgaidra, hogy szigorúan nem válogattál.
Petri György huszonöt versét mondja el. Költők és írók megörökített vers- és szövegmondásai általában az utókorra kacsintanak; ha Thomas Mann-részletet olvas fel a Felix Krullból, ez az életidőn túl tekintő bizodalom – a költőfejedelem, aki vagyok nektek a technikai rögzíthetőség korában – megtestesül, érzékivé válik az előadásban. Ha az Esti kérdést hallgatjuk Babits fahangján, akkor inkább a fölvevő bevált számítását nyugtázhatjuk; igen, meghatódunk.
Van remény?
Vitray Tamás: Ha a reményeim valóra válnak, egy hónap múlva az én gondjaimra bízott részleg egész napos műsort ad. Az én ambícióm nem az volt, hogy megszüntessünk műsorokat, hanem hogy előbb legyen mennyiség, aztán – a műsorokon belül – kell minőséget létrehozni. Ki lehet egyelni a műsorokból a gyomot, és akkor valami jobb lesz.
Rózsa Péter: Pillanatnyilag „egyéni vállalkozó” vagyok a televízióban. Jó néhány száz magammal központi állományban vagyok és várakozom.
Amikor még nem jegyet vett az ember, hogy megnézze egy moziban Ember Judit Pócspetri
Kenedi János remek, kalandos nagyesszét írt politikai-filológiai műhelymunkájának melléktermékeként. Hamarosan az ő gondozásában jelennek meg a Magyar Füzetek Könyvei között Szabó Zoltánnak 1956. október 24-től a december 28-ig írott napi kommentárjai. Ezekre mind ez idáig csak az emlékezhetett több mint három évtized távolából, aki hallgatta a Szabad Európa Rádió egykorú magyar adásait. Igaz, Szabó Zoltán 1957-ben megírta emlékeit e napokról, bőségesen merítve tudósításai kéziratanyagából, s ezt azon nyomban folytatásokban publikálta is az Irodalmi Újságban.
…amely még „nőügyeinket is átjárja” – panaszolja egy vizsgálótiszt Moldova György Bűn az élet… (Riport a rendőrökről) című művének 445. oldalán. E könyvet folytatásokban közli a Magyar Nemzet, miután néhány része már előzőleg megjelent az Új Tükörben. Nagy példányszámban adja ki a Magvető, sőt, egy fejezete magnókazettán is megkapható a könyvesboltokban, föltehetően azon írástudatlan, milliomos cigányok kedvéért, akikről oly sok szó esik benne. Vajmi nehéz szatírát nem írni, mégis ez a szándékom.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 34 hét
10 év 7 hét
10 év 11 hét
10 év 11 hét
10 év 13 hét
10 év 13 hét
10 év 13 hét
10 év 15 hét
10 év 16 hét
10 év 16 hét