Amikor úgy szoktam mesélni, a beszélőket nem szerettem, a léleknek gyötrelme volt csak, mit lehet azzal az öt perccel kezdeni, az igaz, de csak féligazság. Sokszor elmondtam már a dolgot, nem tudok róla semmi újat mondani.
Kedves Révész Sándor,
írásod végét nem értem. Honnan egyszerre ez a biztos defetizmus, hogy a vízlépcsőmeccs már úgyis elveszett? Lányaid, akiket sajnos nem ismerek, vajon mit szólnak ehhez? Ki kényszerítette össze a vegyes párost, s az eszdéesznek mitől bénult meg a keze? Ki tűri tovább ezt a szégyent? A párttagság ma is menlevél volna minden morál alól, még ott is, ahol magáról az Életről van szó, bizony, így, nagybetűvel? Igazából semmi ilyesmi nincs. A Nagy Katasztrófa mélyén mindenki külön felelős önmagáért.
„…Isten remeke? Bűn volt? miért csinált Ilyen remekművet?…”
(Vas István: Az imádkozó sáska)
„…És a hazugság bacilusa honnan
Fertőzte meg a megvalósulást?
Vagy benn csírázott már a gondolatban?
Nem ezt vártuk? De várhattunk-e mást?…”
(Vas István: A láthatatlan elem)
Tekintsük azokat a régi kérdéseket s válaszokat valóban kulcsoknak, rejtjeleknek, amikkel egy gyönyörű és kétségbeejtő (kétségbeejtően zavaros) levelet próbálnánk megfejteni.
Hát kedves Monika, nincs-e igazam, ha annyira utálom a gépkocsikat? Most képzeld el, nem tudom lehet-e most ilyesmiről szó, hogy elképzelj valamit, tudatlanságban van efelől az ember, de azért így mondom, így mondjuk, elvégre ezek szavak, mondatok, s beszélni így beszél az ember, mindenképp Hozzád beszélek vagy mi, ha érted mire gondolok: szóval hogy térdelek a padlón, egy ilyen fekete akvarellt festegetek éppen, akvarellt csupa feketével, illusztrációt egy folyóiratnak, Bősnél immár két turbina is megkezdte a próbaüzemelést.
Kedves Beszélő!
Megtiszteltetésnek tartom, hogy kérdéseitekkel hozzám is fordultatok; annyira outsidernek érzem magamat – majdhogynem azt mondanám, „akárcsak eddig”. Egyetlenegyszer éreztem csak olyasmit, a nagymarosi építkezés fölfüggesztésekor, hogy „na, most talán történni kezd valami”; de különben nemigen jutott eszembe, hogy „ez itt most már az én időm”, vagy „én ezé az időé vagyok”; hogy elmerülhetnék belé, hogy lebukhatnék bele, mint a víz mélységeibe.
Egyáltalán a Cseresznyéskert, ez a ma már majdnem hogy régi színdarab is olyan már, mint valami sűrű és nyomasztó álom, amelyből végül még ébredés is van, nem kevésbé nyomasztó, sőt föl-fölriadnak álmodói közbe-közbe is. Riadalmas hangokra. Nem tudni, mire.
Ellenpárja, ennyiben, ez a komédia a mások nagy álomdrámának, a Szentivánéji álomnak. „Álmában társalkodik a lélek” – írta Csuang-ce, Kr. e. 500 körül, és társalkodnak az álmodok Shakespeare-nél is még, egymással és a mindenség (a természet) erőivel.
1958-ban, a váci fegyházban majd minden éjjel ilyen álmot láttam: a börtöncella fala magától kinyílt, és én kiláttam a fényben fürdő Dunára. Mert börtönablakunk persze a börtönudvarra és nem a Dunára szolgált. Álmomban, valóságban ugyanaz a fal. A valóságban azonban, ha ugyan valóság volt az az időszak, az eltiport forradalom és szabadságharc utáni évek komor korszaka, s mi más lett volna persze, mint valóság, valóságban az a fal nem nyílott meg soha.
Mégis, egyetlen egyszer, két napra levittek bennünket a partra szenelni, uszályt kirakni.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 34 hét
10 év 7 hét
10 év 11 hét
10 év 11 hét
10 év 12 hét
10 év 13 hét
10 év 13 hét
10 év 15 hét
10 év 15 hét
10 év 16 hét