Az első pillanatban oly vonzónak látszó feladat – a német Nils-Udo és a belga Bob Verschueren műcsarnoki kiállításáról írni – meglehetősen nehézzé és bonyolulttá válik, ha az ember túljut a látvány verbalizálásának valamifajta bevezetőre vagy előszóra emlékeztető szakaszán.
Franciaországban az akadémikus zöld frakkban jár, és a társadalmi ranglétra tetején áll. Magyarországon se egyik, se másik, de azért mégis paradox helyzet, hogy te, aki még a ranglétrát se akarod tudomásul venni, és minden képed az inkognitót, a rejtőzést közvetíti, most akadémikus vagy.
Lakner könyv-falát, könyv-tárát, könyv-oltárát látva úgy rémlik, nincsen idő. Nem megállt, nem kimerevedett, nem nosztalgikusban elfelejtődött menése, haladása, percegős őrlése könyörtelen vasfogának (ahogy mondani szokás), vagy visszakívánódott volna az elveszített, vagy megszűnt volna a valaha volt; egyszerűen nincs. Nincs – és még ha ez valami rendes képzavar is, nem tudom másképpen fogalmazni –, rétegzetten, rakottan nincsen. Nincs idejük a tárgyaknak, egyrészt.
Bár csak a véletlenen múlott, a fotóé lett február és március fordulója a pesti kiállítótermekben. Nem is akármiképpen, mert hiszen a tárlatok majdnem pontos, de mindenesetre sajátos keresztmetszetet adnak egyrészt a fényképezés aktuális tendenciáiról, másrészt – és nem is éppen közvetve – adalékokkal szolgálnak reputációjáról.
Ez utóbbi, mármint a reputáció, elég érdekesen módosult az elmúlt években, helyesebben évtizedben, s nem is éppen előnyösen.
Picassót én ismertem, Picasso a család barátja volt.
Képet tőle valamikor 1959–60 körül láttam először a ferencvárosi Liliom utcában (úgy rémlik, a mi Picassónk liliomot nem festett, s ez az utca felől nézve nem is különös), szóval Pest egyik legkedvesebb bérházának negyedik emeletén egy valószínűtlenül sötét, két szoba-konyhás lakásban, ahol ki tudja kiért, ki tudja miért és hogyan kerültek oda, szóval, ahol unokanővérem lakott anyjával, Ilus nénivel és nagyapjával, Lőwy bácsival (neki csak ez volt a neve), a család legeslegöregebb tagjával, a szobában, karszékében üldögélve hat
Úgy rémlik, mára még a tegnapról maradt történetek közül is csak azoknak van némi hitele, amelyeknek nincsenek szereplői, nincsenek kulisszái, s irányukat, lefolyásuk menetét és ritmusát, valamint a belőlük levonható tanulságok értékét nem közvetíti, magyarázza senki.
Novemberi, pécsi kiállításodnak kétnyelvű címe volt, magyarul és németül: Illeszkedés/Fügung. Számomra nem igazán rokonszenves a fogalom, bár nem vagyok biztos abban, hogy ugyanarra gondolok, mint te.
A német szó sokkal filozofikusabb, komolyabb, ezért azt gondoltam, hogy ha a magyar mellett áll, tágul a jelentése, és jobban rá tudom irányítani a figyelmet arra, amiről szó van. Azt szokták mondani, hogy a kor képzőművészetének a kor kérdéseire kell feleletet adni.
Rendes, szaftosra érlelt közhellyel intellektuális kalandnak is nevezetnénk Révész László László új képeinek sorát, ám szögezzük le mihamarabb: a kiállított munkák által megrajzolt út jobbára izgalmak nélkül zárul önmagába; nemigen szegi be sem felfedezés, sem érzéki feloldódás a menetet.
Ilyen értelemben tökéletes a kiállítás címe: Tudomásulvétel, tökéletes, mert a nézőnek valóban nincsen más dolga, mint tudomásul venni – elfogadni rezzenetlen – Révész képeit, nyugtázni a szándékot, mellyel a festő a világ tudomásul vételének esélyeit, lehetőségeit s magát a processzus
Hogy mi történik itt „elöl”, mi folyik az úgynevezett művészettörténeti vagy művészettörténészi közmegegyezés esztrádszínpadán, ahol érvényesítődnek, máskor érvényüket vesztik munkák, életművek, nos azt nagyjából tudjuk.
Az ötvenes–hatvanas évek – azóta talán az idők hályogos foncsorú tükrében baloldali liberálisnak is nevezhető, ittenfelől akkoriban rendre kiátkozott – esztétái hol a romantikát (Ernst Fischer), hol a realizmust (Roger Garaudy) tették, a szó szoros értelmében, s számomra (is) rendkívül rokonszenves módon parttalanná. Majd – csak a XX.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
8 év 3 hét
10 év 29 hét
10 év 32 hét
10 év 32 hét
10 év 34 hét
10 év 34 hét
10 év 34 hét
10 év 36 hét
10 év 37 hét
10 év 37 hét