A Beszélőnek ebben a számában Mészáros Márta arról beszél, hogy a fiatal filmes generációnak akkor van esélye a nemzetközi porondon, ha a formai-művészi tehetségét olyan filmekre fordítja, melyek Magyarországról mondanak el „valami különöset”, olyan témát választanak tehát, amiről a világon csak ők tudnak beszélni, de olyan művészi nyelvet, mely a határokon innen és túl egyformán érthető.
Ülök a Szigeten, a pszeudo-tengerparton, homok, pálmafák, jól érzem magam. Fél órája nézegetem a bungee jumpingot, biztonságos távolságból fényképezgetem a halálugrásokat, bár az ugró általában kisiklik a képmezőből. Elképzelem a pillanatot a még és a már között, amikor nem tudhatjuk biztosan, megfeszül-e a kötél, és kezdetét veszi-e egyáltalán a felfelé vezető út. És tudom, hogy az idén sem fogom kipróbálni. No risk, just fun, hirdeti a felirat, de én gyanakvó vagyok a kockázatmentes élvezet koncepciójával szemben.
A nő és a történelem viszonyának kutatása többféle releváns lehetőséget kínál. A női történetírás például abból a feltételezésből táplálkozik, hogy a történetírás mainstream és férfiközpontú vonala elhallgattatja, elfedi, nem kellőképpen reprezentálja a nőket. Ám ebből az egyszerű alapállásból még mindig számos lehetőség adódik: hasonlóan a híres férfiak történetéhez, megírhatjuk a híres nők történetét, vagy pedig vizsgálódásunk tárgya lehet az „átlagnő”, egy-egy korszak vagy földrajzi terület hétköznapi nőfigurája.
A Jadviga párnájában a hősök naplóbejegyzéseken keresztül érintkeznek egymással, a Milotában az egyik főhős, Milota György magnóra rögzíti testamentumszerű visszaemlékezéseit, a másik, Erka számítógéppel és kézzel naplót ír, s ezeket a szövegeket hallva-olvasva közelebb kerülnek egymáshoz, mint szemtől szembe találkozásaik során. Te pedig most ragaszkodtál hozzá, hogy e-mailben készítsük az interjút. A médiumok bűvöletében élsz?
Nem ragaszkodtam hozzá, csak ezt javasoltam.
Ha azok között a keretek között próbálunk a magyar írónőkről gondolkodni, amit a nőírókra koncentráló nyugati irodalomkritika kijelöl, akkor megkerülhetetlennek látszik, hogy a nőírókról másikként, az irodalmi „fősodorral” szembenállókként beszéljünk. Ám nyilván sokakat mellbe vág, ha a magyar irodalommal kapcsolatban fősodort emleget valaki. Amikor tehát a címben azt mondom, a magyar irodalom kis irodalom, akkor elsősorban arra gondolok, hogy soha nem tekintett úgy magára, mint a fősodorra.
Bár Kukorelly Endre nem éppen nyárspolgári szemérmességéről ismert, és az írók között mindenképpen a gyakorlott tévészereplők közé tartozik, a minap mégis tanúi lehettünk, amint kínlódva próbál kitérni egy kérdés elől. A kérdést a Művésznegyed című adás műsorvezetője, Wesselényi-Garay Andor tette fel valahogy így: „jutott-e már eszetekbe, hogy a prostituáltak nyújtotta örömökhöz folyamodjatok?”
A Szemtől szembe című rabló-pandúr filmben van egy jelenet körülbelül félidőben: Robert de Niro, a bankrabló és Al Pacino, a rendőr egy sztráda menti bisztróban leül egymással néhány percre. Egy klasszikus film klasszikus nagyjelenete: a tökéletes dramaturgiai gépezetben megáll az idő, a kapkodó cselekményt fegyelmezett, előzékeny beszélgetés akasztja meg, a hangos-véres géppisztolyos lövöldözés helyett két izzó szempár villan egymásra. Két körberajongott, agyonfizetett sztár egy jelenetben azt játssza, hogy két öregedő férfi beszélget, két vérprofi szakember, két mindenre elszánt fickó.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 34 hét
10 év 7 hét
10 év 11 hét
10 év 11 hét
10 év 13 hét
10 év 13 hét
10 év 13 hét
10 év 15 hét
10 év 16 hét
10 év 16 hét