Skip to main content

Fényi Tibor

Fényi Tibor: [Olvasói hozzászólás]


Kedves Barátaim,

Azt hiszem tévedtetek, amikor a Beszélő májusi számának szerkesztésekor úgy gondoltátok, hogy olvasóitokat mi sem érdekelheti jobban, mint a Kövér László egykori titkosszolgálati miniszterrel készített interjú. Én magam például ezt a szöveget (a Beszélővel való évtizedes kapcsolatomban szokatlan módon) egyszerűen átlapoztam. Érteni vélem, hogy a közléssel Ti azt (is) akartátok demonstrálni, hogy párbeszédre, vitára, a dolgok tisztázására van szükség – ezt általában magam is így gondolom.


Fényi Tibor: 1992


A félemeletig semmi különös nem történt a liftben, némán állt mellettem G., akiről a házban úgy tudták, hogy ávós ezredes. Négy éve élek itt, köszönünk egymásnak, de ennél egy szóval se jutottunk tovább. A félemelet után G. megnyomta az Állj gombot. „Valamit meg kell beszélnünk” – mondta, s éreztem, hogy az arcomból kifut a vér. „Én elmegyek, menjen el maga is. A hátsó fronton hemzsegnek a nácik. Magát se fogják hagyni. A névtelen leveleket Menteffytől kapta. Az apja kisnyilas volt, aztán hozzánk állt. Ez meg a pártszakadás után még Bereczékhez ment. Most Csurkának vezet kocsmát.

Fényi Tibor: Az idegenek gyűlölnek minket


„Az idegenek gyűlölnek minket” – mondja Szlobodan a Borovo Szelo-i út oldalán a fűben hasalva, és közben nem kis rutinnal, fél szemével a pár száz méterre álló páncélost nézi. Forróság van, tömény hársillat, meg néhány fegyver az úton. „Az idegenek nem ismernek minket” – folytatja Szlobodan. „Azért mondanak olyanokat, hogy mi levágtuk a horvátok fejét. Pedig tudhatnák, hogy a Thomson géppisztoly olyan, hogy ha azzal valakit nyakon lövök, akkor annak lerepül a feje.” Gondolkodik egy kicsit.

Fényi Tibor: Jelenetek egy háborúból

Bosznia-Hercegovina, Crna Gora, Horvátország, Macedónia, Szerbia, Szlovénia


„Bombázzák a repülőteret!” – kiált be Nick, a reuteros fiú a földalatti sajtóközpontba. Épeszű ember ilyenkor átvonul szembe, a Köztársaság tér alatt lévő óvóhelyre, de hát ki látott már épeszű újságírót? Rohanunk föl a lépcsőn, és közben mindenki kiabál az ismerősének: „Hé! Hol van a repülőtér?” Mi még szerencsésebbek vagyunk, a Nikon a cserélhető objektívekkel is könnyebb, mint a tévéseknek a kamera, ezért először nekünk kell lerázni az ajtónál rémüldöző lányokat.

Fényi Tibor: Egy igazi szabad madár


Bécs, Währingerstrasse, Clam-Gallas palota.

Fényi Tibor: Ausztromazochizmus?

Bécs viszonya a világkiállításhoz


Az Expóval egyúttal végleg választ akartak adni arra a kérdésre is, amely így hangzik: vajon Bécs a Nyugat legkeletibb vagy a Kelet legnyugatibb városa-e? Bécs reménykedett benne, hogy ha lassú és hosszan tartó, fokozatos folyamat révén sikerül hozzájárulnia ahhoz, hogy a politikai Kelet és Nyugat találkozásánál létrejöjjön egy közép is, akkor a város végre Európa pereméről ismét annak közepébe kerül. Mint mondjuk a századfordulón; Freud, Musil, Kafka és Otto Wagner idején.

Fényi Tibor: Két nap, amely megrengette a világkiállítást


A lapok, a rádió és a televízió már majdnem mindent elmondtak Demszky Gábor főpolgármesteri minőségében tett első külföldi útjáról. Eredményként könyvelték el (teljes joggal), hogy Ausztria egyik legnagyobb gazdasági hatalma, a Bécsi Kereskedelmi Kamara együttműködést ajánlott neki a főváros vállalkozásfejlesztési központjának beindításához; hogy Erhard Busek tudományügyi miniszter ösztöndíjakat biztosít számára önkormányzati szakemberek továbbképzéséhez.

Fényi Tibor: A pártnyűvő


A rendező nem hagyott időt a kijelentés okozta sokk oldódására. Jött egy titokzatos személy (a Népszabadság csak informátorunknak, nevezte), s beavatott a Titokba: elfuserálás ide vagy oda, mégiscsak akadt az új kornak negyven elhivatott úttörője, kik a csillebérci táborban ismét felállították a Nemzet Sátrát, s határoztak arról, hogy november 16-án kibontják zászlajukat is. Hogy ez erőst nemzetiszínű leend, arra némely megjelent személyéből következtethetünk.

Fényi Tibor: Mi lesz itt?


’56 emléke kísért


Azt, hogy az ország alapvető gazdasági és politikai válságban van, már korábban is tudtuk. Ami ennek a két napnak a legfőbb tanulsága volt, az az, hogy mennyire súlyos ez a válság. Emellett pedig az volt a másik bizonyosság, hogy a jelenlegi kormányt alkotó „szövetek” minősége jelzi, hogy ők képtelenek lesznek megbirkózni az előttünk álló feladatokkal.

A külső szemlélő számára megdöbbentő volt az ’56-os párhuzamok, remineszcenciák sora.



Fényi Tibor, solt, –szeg [Kőszeg Ferenc]: A belügyminiszter uzsonnája


Vasárnap este – kedd reggel

Vasárnap este, a hétfőn kezdődő rendőrakció hírétől nyugtalanul, hazajöttem Budapestre.

A Keletiben a legtöbben már aludtak a régi indulási csarnok folyosóin. Hosszú, tömör sorban, a falak mentén. Egy kamasz fiú álmosan felült. Marosvásárhelyi, meglépett otthonról. Alkalmi munkáért ácsingózott egy tapasztaltabb földivel naphosszat a Moszkva téren, s adódott is valami: szüretelni hívták őket valahová Nógrádba keddtől. Állítólag. Egy hete laknak a pályaudvaron.




Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon