Tulajdonképpen sajnálom kicsit a Magyar Nemzet – mint olvasom – „legfiatalabb munkatársát”, Rosdy Tamást, aki az Európai Utas 1998/3. számában, lapja hatvanesztendős évfordulóját ünnepelve a Magyar Nemzet folyóiratszemléjében 1998. november 2-án rögvest lelkesen visszaigazolt emlékcikket írt. Sajnálkozásomra az ad okot, hogy tudom: a szóban forgó Rosdy-cikk csupán egy rossz Magyar Nemzet-es hagyományt követ.
Kétféleképp is olvashatták Kis János cikkét a Beszélő júniusi számában azok, akik eleve elutasították az MSZP-vel a koalíciót. Voltak, akik elsősorban a belépés hűvösen távolságtartó védelmét találták benne, amiért 1996-ig, „a fordulat évéig” ésszerű kockázatvállalást lát a szövetségben, és a Tocsik- (furcsa, hogy nem Szokai-) ügynek tulajdonítja a vereséget. Ez adott lehetőséget Hornnak a „ledaráláshoz”.
Az ember annyi év után is ámultan figyeli Békesi László egykori kétszeres magyar pénzügyminiszternek (MSZMP/ MSZP) azt a – már-már csökönyösségig menő – igyekezetét, hogy önmagát politikamentes politikusnak állítsa be a közönség előtt. Kicsit olyan ez, mint az alkoholmentes sör, a koffeinmentes kávé vagy a Diet Coke.
A Beszélő 1998. februári számában Rádai Eszternek nyilatkozó Békesi László szerint a Németh-kormány új miniszterei már „szakemberek voltak, többnyire függetlenek voltak a politikai kötődésektől és szerepektől”.
Körösényi Andrásnak van humorérzéke. Legalábbis erről tanúskodik recenziójáról írt kritikámról írt kritikája. Recenziójával kapcsolatos tartalmi kifogásaim egyikére sem válaszol, ezzel szemben megállapítja, hogy nem olvastam Szalai könyveit, csak az ő állításait igazolom, mindezt keserves manipulációkon keresztül, s végül is azt bizonyítom be, amit ő már sejtetett recenziójában: Szalai Erzsébet elitszociológus a századvég nagy mesemondója.
Bruszt László és Vásárhelyi Mária figyelemre méltó retorikai színvonalú – s erősen polemikus – vitacikkeket tett közzé recenziómról, melyet Szalai Erzsébet két legutóbbi, elitekkel foglalkozó kötetéről írtam.[1] Míg Vásárhelyi már cikkének elején közli az olvasóval, hogy szakmai inkompetenciája miatt a szöveget csak publicisztikai stílusgyakorlatnak szánja, Bruszt nem egyszerűen értelmiségiként, de szociológusként is fellép: tartalmi kérdésekben is vitatkozik.
Miért Ceausescu? – kérdi Bodor Pál (Beszélő, 1997. október) Miért ne, kérdem én. Avagy a Hertz-féle szalámiban (vagy Ceausescuban?) sokkal több a só, mint más efféle diktátorban. A hit számít, nyájas olvasó.
A román szellemi élet egyik tragédiája a történelemhamisítás kontinuitása, illetve hogy a történelmi kérdéseket rendre a legendák körébe csúsztatjuk át. Ezért vállalkozom a kínos feladatra – számomra kétszer is az, mivel a szerzőt (akivel vitám van) tisztelem és becsülöm és mert a „másik fél”, az Igaz Magyarok Tábora oly gyakran és alaptalanul szidalmazta, rágalmazta.
A Fővárosi Bíróság
mint másodfokú bíróság
47 Pf. 24856/1997/3. szám
A Magyar Köztársaság nevében!
Ítélet
A másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét részben megváltoztatja, kötelezi az alperest, hogy a Beszélő című folyóirat legközelebbi számában az 1997. januári számban megjelent Sidókrul című írással azonos helyen és azonos betűszedéssel tegye közzé a következő helyreigazítást.
„Helyreigazítás:
Folyóiratunk 1997.
A Beszélő 1997. júliusi számában (100–103. o.) Galántai Zoltán arról ír, hogy a tudományos haladás még a legsikeresebb tudományban, mint például a csillagászatban sem olyan egyenes vonalú, mint azt középiskolai tanulmányaink alapján hihetnénk. A magyar származású Arthur Koestler Alvajárók című (angolul 1959-ben, magyarul csak 1996-ban megjelent) könyvét szemelgetve arról akarja az olvasót meggyőzni, hogy a csillagászat nagyjai, nevezetesen Kopernikusz, Galilei és Kepler jószerével nem is tudták, hogy mit csináltak.
Késve jutott el hozzám, külföldi tartózkodásom miatt, a Beszélő publikációja Gyergyai Albert titkosrendőrségi megfigyeléséről (Beszélő, 1997 április, 92–93. oldal). Az olvasottak felkavartak, ugyanis, mint Gyergyai kereszt-fia és az egyetemen tanítványa, jól ismertem a történet másik oldalát, miképpen élte ő meg a zaklatásokat. Másfelől hagyatékának áttekintésekor, 1982-ben, egy kéziratra találtam, amely az Emlékirat útlevél-kalandjaimról címet viseli.
1997. januári számukban dr. Ungváry Rudolf 1959 címmel írt cikket, melyben Szilágyi Ernőről tévedésekkel tűzdelt és kategorikus megállapításokat tesz. Többek között azt, hogy „halála után nem maradt utána semmi”.
Szilágyi Ernővel 1957-től közel tíz éven át a legszorosabb napi baráti kapcsolatban voltam. Talán egyedüliként több száz levelét őrzöm.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
8 év 4 hét
10 év 29 hét
10 év 33 hét
10 év 33 hét
10 év 34 hét
10 év 34 hét
10 év 34 hét
10 év 36 hét
10 év 37 hét
10 év 37 hét