Fél tíz körül, az első, régóta vágyott estén, mikor végre-valahára egyedül maradok New Yorkban, vagy inkább: kettesben az „ördögi várossal”, végre megszabadulva édes hazámtól, a determinációk és pótcselekvések fáradt birodalmától, ki tudja: talán örökre; iszom egy korty fekete sört (St.
Azt hiszem, senkit nem kápráztat el, ha leírom: az idő mindent megszépít és érdekessé tesz (tehet). De nem is azért tartom fontosnak ide rögzíteni ezt a redundáns mondatot, hogy váratlan legyek, hanem mert a frázis keltette hatással, ezzel a felütéssel fogalmazható meg számomra a legpontosabban Nat Finkelstein kiállításának – jelenlétének – lényege.
A mellékmondatos bennfentesség tudatát és valami büszke, a megőrzött intimitás gőgjét sugallja számomra az Érintők című kiállítás; egyre gyakrabban érzem, hogy direkt semmi közöm a galériákban, a helyeken kitett tárgyakhoz, melyek többnyire valami álszerény, a lényeget illetően viszont nagyon is nagyra látó program illusztrációi: ez a kilenc, valószínűleg jobbára fiatal művészt prezentáló tárlat is úgy vonja meg önkörét, hogy az ember végeredményben hívatlan látogatónak, valami zsúrra ismeretlenként és fölöslegesként odatévedtnek érzi magát.
Egy nagy költő megjelenésének egyik legfontosabb következménye mindig az, hogy fölül kell vizsgálnunk a költészet egész történetéről való tudásunkat… Jurij Kublanovszkij művészete ebben az értelemben rendkívül jelentős esemény: hatásával az orosz poézisnek még évtizedekig számolnia kell. Nem csupán azért, mert Kublanovszkij még viszonylag fiatal (e sorok írásakor 35 éves), hanem mert eddigi munkássága alapján is fölmérhetjük, mennyire erős az orosz szentimentalizmusnak az az ága, melyet még Batyuskov indított el.
Nem hiszem, hogy különösképpen indokolnom kellene, miért fontos ma a politikai filozófia története, de azért megpróbálom. Egyszerűen: a politikai filozófia történetéből sokat tanulhat az ember. Egyrészt azért, mert a saját történetünk: olyan fogalmak története, amelyek rányomták bélyegüket a mai politikai intézményekre, érvrendszerekre és – utálom a szót – ideológiákra.
Van egy nő. Szeret. Van egy nő. Gyűlöl. Van egy könyv. Esterházy Péter írta. Benne sok-sok apró szöveg, szám szerint 97 (szép prímszám), és majdnem mindegyikük így kezdődik. Hol így, hol úgy. Hol „szeret”, hol „gyűlöl”. Hol csak „sz”. Hol csak „gy”. Sőt, hol „férfi” (de nem, mégis nő). Nem szabályosan váltakozik (szeret, nem szeret).
Nagyon muris. Mulatságos, érdekes, jópofa.
Nagyon bosszantó. Unalmas, érdektelen, jópofáskodó.
Szóval: kettős. Lehet, hogy lesznek olvasók, akik szeretni fogják ezt a könyvet, de gyűlölni talán túlzás.
ma az egyik legnépszerűbb orosz költő. 1947-ben született Ribinszkben, művészettörténész-diplomát szerzett a moszkvai Lomonoszov Egyetemen. Verseit Oroszországban hivatalos lapok csak a nyolcvanas évek legvégén kezdték publikálni. Alekszandr Szolzsenyicin száműzetésének második évfordulóján (röplapként terjesztett) nyílt levelet intézett az orosz értelmiséghez, Mindannyiunkhoz címmel, ami után már idegenvezetői állást sem kapott. Részt vesz politikai máskéntgondolkodó körök alapításában, publikál az első orosz szépirodalmi szamizdatkötetben, a Metropolban.
Orosz hazám!
Esőd a vízözönnek bátyja,
s az októberi szél, gyújtván a lombokat…
A tetves, züllött barakkba: Európába
álmunkat visszük el arról, aki te vagy.
Más téged meg sem ért.
Ha azt mondják, Kublanovszkij, két nevet tesznek mindjárt hozzá: Szolzsenyicin és Brodszkij. A két, egymástól fényévnyire lévő orosz író az ön két legközelebbi barátja. Ioszif Brodszkij jelentette meg első kötetét Amerikában és egyengette útját Európában, Alekszandr Szolzsenyicin itt, Oroszországban emlegeti magát szellemi társaként. Honnan mégis ez a különös találkozás?
Szolzsenyicin, hogy úgy mondjam, születésemtől jelen van az életemben. Kezdődött azzal, hogy 1947.
Levelet kapott, mondja vasárnap reggel Tituszné, a Jolántól.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 34 hét
10 év 8 hét
10 év 11 hét
10 év 11 hét
10 év 13 hét
10 év 13 hét
10 év 13 hét
10 év 15 hét
10 év 16 hét
10 év 16 hét